Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

— Hagyd,fiam! Majd cipelheted még az életben eleget.

Én azonban nem akartam hagyni. Szerettem volna neki segíteni. Abban állapodtunk meg, hogy elkísérem a sor végéig, ott átveszem tőle a már csak félig telt gépet és a sor másik oldalát én szórom meg. így is történt. De este kegyetlenül sajgott a derekam, vállaimat vörösre marta a heveder a vékony ing alatt, bal karom, amellyel pumpáltam a permetezőt, égett a fájdalomtól, a lábam pedig még éjszaka is meg-megrándult.

De amikor a szőlőben dolgoztunk, tudtuk, hogy a legnagyobb munka mégis az aratás. Hét végére rendbe tettük a szőlőt. Idegeinkben, gondolatainkban a búza és rozsföldön álltunk már. Vasárnap délután, az udvari eperfa árnyékában apám már a kaszát kalapálta; aztán csapót készített rá; megjavította a nagygereblyét; Este korán lefeküdtünk, hogy hajnalban a harmattól nyirkos táblában köteleket készítsünk.

Háromkor csengett a vekker. Az ébredés első perceiben úgy éreztem, hogy csak pillanatokat aludtam és képtelen vagyok fölkelni; nem létezik, hogy már induljunk. Anyámban reménykedtem, hogy szólni fog: feküdjetek vissza, nem jól állítottuk be az órát. De éppen ő szólt rám:

— Kelj fel fiam, már csengett az óra!

Nem szólhattam semmit, pedig a permetezéstől minden porcikám sajgott. Szédeleg- ve, szemem lecsukva öltözködtem. Fáztam, álmos voltam, fájt a karom, a lábam, a váltam, a hátam. Könyörület azonban nem volt, negyedóra múltán indultunk. Apám azt mondta, hogy el vagyunk késve, mert a falu zöme már kiment.

Én a vízzel teli korsót vittem, de kaptam a kezembe két vasvillát is. Mire a kiserdőhöz értünk, szédelgésemből már felébredtem, a didergésen azonban nem akart elmúlni, pedig nem fáztam. Valami belső remegésem volt, amit megállítani nem bírtam. Csodálkoztam, hogy fél négy körül jár az idő és süt a nap. Már mindenhol kint voltak az aratók, javában sodorták a kötelet, reggeliztek, vagy már jól bent jártak a táblában. Kokics Pálék mellett haladtunk el. Az apa két lányával reggelizett a tábla szélén. Ha nem nézünk is oda, könnyű kitalálni mit esznek: puliszkát tejjel. Szegény volt az egész falu, kivéve az őslakosságot. Nekik volt némi tartalékuk; de a korábbi cselédek, napszámosok máról-holnapra éltek. A háború után mindennek szűkében voltunk: hiányzott a só, a paprika, a zsír.

Márfiék például egyszer pétisót találtak a juttatott ház padlásán. Azzal főzték meg a babot. Az egész család kórházba került, s mikor az orvos faggatta Márfinét, az elmondta, mit ettek. A végén, mintegy önmagának megjegyezte:

— Lehet, hogy az a só volt romlott.

— Milyen só nénike? — kapott az orvos az elejtett mondatba.

— Hát amit a paszulyba tettünk. A péti só.

— Péti sót ettek? Hiszen az műtrágya. Hogy lehetnek ilyen együgyűek? — dühöngött az orvos, de belátta, hogy erről hiába beszél az asszonynak.

— Nem tudtuk mink azt lelkem. Meg úgy voltunk vele, hogy só, oszt só. Azt hittük, mindegy az ...

Komikusabb esetek is közszájon forogtak a faluban. Egyszer például Répási Béla az iskolában előhúzott egy nagydarab kolbászt a tanító és a többi gyerek nagy csodálkozására.

— Hát nektek kolbászotok is van? — nyitotta kerekre szemeit a tanító úr, és megmozdult tekintélyes ádámcsutkája.

— Van hát! — büszkélkedett a Répási gyerek.

— Tán vágtatok, vagy mi az isten?

— Én nem tudom, csak máma reggel, amikor felkeltünk, mán volt kolbászunk. Apám csinálta az éccaka.

Hamarosan az egész falu azt beszélte, hogy Répási Miska kutyákból és macskákból

15