Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)
és eljussanak a politika szintjére, s meglegyenek azok az institúciók, amelyek segítségével megkapják a nyilvánosságot — az alapkérdése a rendszer további fejlődésének. S itt egy másik, mélyebb dimenzióját rajzolhatjuk ki annak, hogy egy bizonyos értelemben miért nélkülözhetetlen a szocialista munkáspárt és a szocialista kormány számára egy olyan eszközrendszer, mint a szociográfia. Ha ez a szociográfia alapvetően vállalja ennek a rendszernek a célkitűzéseit, eszközeit és ideológiáját, teljesen nyilvánvaló, hogy abban az esetben is bizonyos bufferhelyzetben fog mozogni, mint ilyen felfedező tudomány. A bufferhelyzet alatt azt értem, hogy a valóságot kialakító eszmény és maga a valóság sohasem,esik teljesen egybe, s annak a kimondása, hogy a valóság profánabb, érdesebb, ellentmondásosabb, mint az eszmények, bizonyos fokig mindig konfliktusoktól terhelt folyamat. Na most, ez a bufferhelyzet szülheti az ellenzékiség látszatát, sőt közérzetét is. Nem változtat az objektív funkciókon. Itt egy olyan — nagyon fontos — mozzanathoz érkeztünk el, ami azt indokolja, hogy bizonyos dolgokat árnyaljunk. Ti. kinek a feladata a Mélytengeri áramlások tudatosítása? Arról a kérdésről beszélek, amit Darvas József szintén megfogalmazott. Közgondolkodásunkban nem vesszük kellően tudomásul azt a tényt, amit a második világháborút megelőző években a magyar szociografizáló irodalom jelzett. Már akkor az a felismerés munkált a magyar írók legjobbjaiban, hogy a társadalom túljutott a próféciák korszakán; nem profétikus látásmódra van szükség, hanem arra, hogy az írói intuíció és felelősségérzet, a tények feltárásában, a tényirodalomhoz segítségül hívja a korszerű társadalomelemzés különböző — az író számára is adoptálható és alkalmazható — eszközeit. Természetesen nem mindenkinek volt és van erre szüksége. Meggyőződésem, hogy az irodalomban a tényirodalom nemcsak szociografizáló irodalom. Ha ILLYÉS GYULA életében egyetlen egy olyan könyvet nem olvasott volna (bizonyára olvasott), amelyik a szociográfia technikájával foglalkozik, az ő Puszták népé-je akkor is a csúcsa bizonyos értelemben a magyar szociografizáló irodalomnak, mint ahogy az NAGY LAJOS Kiskunhalomja is. A valóságot sokféleképpen lehet felfedezni. Korántsem a szociográfia vagy a tudományos apparátust is mozgató szociológia ennek az egyetlen eszköze. Meggyőződésem, hogy JÓZSEF ATTILA Hazám című verse is olyan mélységeiben tárta fel a korabeli Magyarországot, hogy sokkal többet mond, mint a Krisz- tics-féle intézetnek egész — nem tudom, hány éves, vagy évtizedes — tevékenysége. De most itt arról a szociográfiai irodalomról beszélek, amelyik már-már tudatosan alkalmaz bizonyos apparátusokat, amelyik tudatosan terít rá az adott területre, amit vizsgál, egyfajta fogalmi hálót, amelyik megpróbálja a tényeket egy szerkezet szerint elrendezni; amelyik nézi a funkciókat, tehát amelyikben van egy ilyenfajta tudatosság, tudatos felkészülés. Ha ennek megvolt a szüksége a két háború között, még inkább megvan ma. Kiépült egy olyan tudományos rendszer, a munkamegosztásnak egy olyan rendszere, a közgazdaságtudomány,a különböző alkalmazott közgazdasági tudományok,a statisztika, az urbanisztika, a demográfia, a szociológia — nem folytatom tovább a sort —, amelyik a maga módján mind igyekszik a valóságot bemérni és arról információkat adni. Ez az egyik problémakör. A másik problémakör az, hogy az állampolgári felelősség sem az értelmiségnek, vagy az értelmiségen belüli írói rétegnek a privilégiuma. Gondolom, senki sem tekinti annak, sőt a legjava irodalomnak mindig az volt a célja, hogy ezt a felelősségérzetet az egész társadalom lelki állapotává, lelki éghajlatává tegye. Ha ezt a két mozzanatot végiggondoljuk, tehát azt, hogy kialakult egy bonyolultabb tudományos munkamegosztás, másrészt pedig a szocialista demokratizmus feltételezi, hogy a párt, minden egyes kommunista, a párt szervezetei, a szakszervezetek, a 70
