Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - MŰHELY - Görömbei András: Vázlat a csehszlovákiai magyar szociográfiáról
Zoltán írásai a legjelentősebbek, de ide tartozik Száraz Józsefnek Egy ifjúmunkás élete című önéletrajza is.) A valóságírók közül Bányai Pál, Morvay Gyula és Sellyéi József a legjelentősebbek. Műveik a csehszlovákiai magyar szépirodalmi szociográfiának is értékes fejezetét adják. Nem különül el bennük a riport és a novella, a szépirodalom és a társadalomleírás elválaszthatatlan egységben van. Sok riportot írtak, helyzetjelentéseket készítettek környezetükről. Szépirodalmi műveik is riporteri működésükből nőtt ki. Meg az önvallomás kényszeréből. Mindhárman gyakran szerepeltek a magyar szociográfiai irodalom egyik legjelentősebb első műhelyében, a kolozsvári Korunkban. Bányai a munkások életét mutatja be, Felsőgaram (1934) című regényében „a riport és széppróza ötvöződik” (Turczel Lajos). Sellyéi József és Morvay Gyula prózája pedig a falusi szegényekről szól. Morvay Johá- kim krónikája (1933) szándékában is szociográfiai írás: egy földmunkás naplója. Emberek a majorban (1936) című regénye ,,a béresek sorsának közvetlen, néhol riportszerű ábrázolásával ... a magyarországi szociográfiai irodalom alkotásaihoz hasonlít” (Csanda Sándor). Sellyéi József írásait a Sarló 1931-ben vállalta, mint,,a forradalomig feszült parasztvalóság felmutatását, s így a csehszlovákiai magyar dokumentumirodalom ígéretes kezdetét”. Két regénye (Nádas házak, 1931, Elfogyott a föld alóla, 1935) mellett novellái és riportjai jelentősek. A parasztok rettenetes kiszolgáltatottságát és nyomorultságát írta váltakozó műfajokban. A konkrét tények halmaza mély lélekábrázoló erőt is termett (Lósorozás Gádoroson), máskor a szociális nyomoron van a hangsúly (Nyolcéves gyerek a borona előtt). Rövid írásaiban a paraszti élet tényeit veszi számba — legtöbbször egy-egy tragédia árnyékában. Mindig „lázadás ágaskodik” benne a paraszti élet láttán. A magyarországi népi írók csehszlovákiai társa ő, szociális indulatot fogalmaz, parasztnyomort dokumentál — gyakran naturalizmusba hajlón. Sellyéit elvitte a tüdővész, a csehszlovákiai magyar irodalom első bontakozá- sát pedig egyre inkább egyetlen ellenség kötötte le: a közeledő háború, a fasizmus egyre erősebb veszedelme. Sellyéi utolsó írásaiban még beszámol a visszacsatolás utáni élet borzalmairól (Lelőtt paraszt a peredi sárban, A gyilkosokat fölmentették). II. A második világháború után 1948-ig a csehszlovákiai magyarságot súlyos diszkrimináció sújtotta. Ennek hivatalos elítélése csak 1963 decemberében történt meg. így érthető, hogy a csehszlovákiai magyar szociográfiai irodalom ebben az időszakban teljesen hiányzik. A magyar társadalom életének némely jelenségét a líra villantja fel. Különösen jelentős ebből a szempontból Bábi Tibor Hazám, hazám (1955) című kötete, mely az irodalomban az első próbálkozás (az akkor még publikálatlan Fábry-mű, A vádlott megszólal mellett) a nemzetiségi sérelmek görcseitől való szabadulásra. Hasonló törekvést figyelhetünk meg Gyurcsó István ekkori költészetében is. A prózairodalom a népi írók nyomdokain indult, de a sematizmus éveiben rákényszerült a felületi ábrázolásra, így az öröklött realizmus tulajdonképpen csak felületi jelenségeket konstatálhatott. A prózaírók szinte kivétel nélkül az újságírásból nőttek íróvá, riportjaik mégsem jelentenek szociográfiai értéket eme gátló tényező miatt. Még a kötetbe gyűjtött riportok (Mács József művei) sem mondanak sokat az új valóságról, csupán felületesen szembesítik a rossz régit és a jó újat. A próza szemlélete pedig olyan, mintha mit sem változott volna a világ a népi írók felszárnyalása óta, csupán az indulatok tűntek el a két évtized útvesztőiben. A csehszlovákiai magyar próza az ötvenes években határozottan anakronisztikus. A paraszfigurák olyanok, mintha a Sáraranyból lépnének elénk. Kényszerű anakronizmus ez, hiszen a történeti tudatban kényszerű fehér foltok voltak, a jellemábrázolás hitele eleve lehetetlen, ha nem mutathatja meg az író a jellem egész útját, élményköreit. Nem véletlen, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején kettős küzdelem indult a csehszlovákiai magyar irodalom felneveléséért: egyrészt „irodalmibbá” kellett tenni ezt az irodalmat, másrészt a valóságismeretét kellett növelni, a felületekről kellett a mélyebb igazságok felé irányítani. A szociográfia teljes hiánya mutatkozott meg abban a felületiségben, mely művészi erényekkel eleve nem rendelkezhetett. Mindez lényegesen megváltozott a hatvanas években, főként 1963 után. Az összetettebb, igazabb irodalomszemléletért küzdő írók, költők vállalkoztak valóságfeltáró riporteri munkákra is. A hatvanas évek elején a „mindennapok költészeté”-nek igézetében újult meg a csehszlovákiai magyar líra. Amikor pedig „felszabadult” a közelmúlt történelme, regények sora telt meg a csehszlovákiai magyar társadalom életének valósághű rajzával. A regények szociográfiai értékekkel gazdagodtak. Az érdeklődés természetesen először az addig elzárt időszakra irányult, de a legjobb művekben (Dobos László: Messze voltak a csillagok, 1963: Füldönfutók, 1967; Duba Gyula: Szabadesés, 1969) a hatvanas évek világa is megjelent. Közben a hatvanas évek közepén a tudományos szociográfia is hivatásos művelőre talált: Kardos István kitűnő szociográfiai tanulmányai az Irodalmi Szemle legtanulságosabb és legizgalmasabb lapjait adták, a mai csehszlovákiai magyar élet mélyebb megismerésére ösztönöztek. A múlt helyett a mára irányították a figyelmet. Sajnálatos, hogy az utóbbi időben nem találkozhatunk tanulmányaival. A szépirodalmi szociográfia viszont a legutóbbi időben egy jelentős művet mondhat a magáénak: 84
