Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emlékező szülőföld

kisdiákjai mind itt születtek, nagyjából egyazon élmények érték őket gyermekfejjel de ezeket az öregedő elemistákat . . .

Petőfi-emlékünnep, 1972 februárjában. Az óváros és a blokknegyedek találkozásánál masszív színházépület, az ötvenes évek stílusában. Itt lépnek fel a vendégszereplő színházi együttesek. Magyar színészek leggyakrabban Temesvárról, Szatmárrói, Sepsi- szentgyörgyről jönnek. Héba-hóba a marosvásárhelyi népi együttes műsorát is láthatják a hunyadiak. A magyar értelmiség köréből főként az orvosok, tanárok tűnnek fel a színházi előadásokon. A mérnököknek (ők vannak többségben) alig van kapcsolatuk a magyar művelődéssel. Zudor Endrén kívül elbeszélgettem erről Farkas Elekkel, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Hunyad Megyei Tanácsának alelnökével is. Farkas Elek Hunyad megyei születésű, egy ideig a kombinátban dolgozott, aztán szakszervezeti funkcionárius volt Bukarestben: 1968-ban azt tanácsolták neki, hogy menjen nyugdíjba, fáradt, megérdemli a pihenést. Megint nem érzi fáradtnak magát, társadalmi munkában vesz részt Vajdahunyad magyarságának közös életében. Ötvenhárom esztendős, minden iránt érdeklődő, sovány férfi, nyughatatlan, tenni vágyó lélek.

— Hosszú éveken át alig volt itt magyar művelődési élet. Már olyan, amelyben nemcsak passzív résztvevők vagyunk, vagyis nézők, hallgatók, hanem aktív szereplők is.

Ösztönösen érezte meg Farkas Elek a műkedvelés pótolhatatlan szerepét. A színházjárás, rádióhallgatás, tévénézés csak egyoldalú, passzív nyelvgyakorlás. Az anyanyelvet beszélni kell, hogy igazán éljen, a hagyományokat az önkifejezés eszközévé tenni, nehogy rideg múlttá csontosodhassanak. Amíg magyar közművelődés alig volt Vajdahunyadon, a székely legények mindegyre botrányokba keveredtek. Beültek a vendéglőbe, s éjféltájban, boros fejjel, énekelni kezdték a „székely himnuszt”. Csak- azértis! Lelkűk nem is erre az olcsó öltésű énekre vágyott, csupán az önkifejezés igénye tört fel belőlük, de mivel az más utat nem talált, fújták nagy keservesen. A lélek elpusztul, ha nem nyiltkozhatik meg. Okos, értelmes utat kell nyitni a szépségvágynak, önmagunk megmutatásának. A szilágyságiak hallgatagok, félrehúzódók, de szektás félrehúzódás ez, önkorbácsoló emésztődés. Vajdahunyad német nemzetiségű értelmiségei hamarább tudatára ébredtek ennek. Megértették, hogy a kohók mellett is csak az dolgozhatik igazán jól, aki teljes értékű embernek érzi magát, művelődési igényei vannak, s éppen a kultúra sarkallja nagyobb műszaki tudásra, önművelésre. A magyar értelmiségiek sokáig azt várták, hogy mások ösztökéljék őket, vegyék le vállukról a gondot. A felelősséget emlegették, de inkább a gondot értették ezen. A hunyadi németek esztendők óta megrendezikfolklórünnepségüket, az úgynevezett ,,kirváj”-t, amelyet a helyi hatóságokon kívül a bukaresti német napilap, a Neuer Weg is támogat. Bensőséges, tiszta ünnepség mindig, minden fölös aggodalmaskodást megcáfol, soha nem válik az elszigetelődés keretévé. A testvéri együvétartozást tudatosítja éppen a puszta létével is: a német dal és tánc együtt virágozhatik a románnal, a magyarral.

— Nehezen indult be újra a magyar közművelődés? — kérdezem.

— Elszoktunk tőle mi is, a művelődési bizottság is.

— A közönség?

— Ezerötszáz jegyet adtunk el. Vajdahunyadon több ezer magyar él. Soha nem történt meg, hogy ennyien eljöjjenek valamilyen előadásra. És helyet kellett szorítanunk a szomszédos falvak magyarságának is, az alpestesieknek, hozsdátiaknak. Különösen, hogy fel is léptek a műsorban.

Petőfi-versek és Petőfi-dalok hangzottak fel. A hunyadi csángótelep egykori fiataljai (immár javakorabeli asszonyok, férfiak) részleteket mutattak be a János vitézből; abban a szereposztásban, amelyben még a Magyar Népi Szövetség műkedvelő csoportjában játszották.

74