Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emlékező szülőföld

A Petőfi-est óta igény lett az értelmes, építő magyar közművelődés Vajdahunyadon. Művelődési vágya, anyanyelvi igénye olyan alkotóeleme az embernek, minden embernek, legyen román, magyar, német, mint az ércben maga a vas. Nem kiolvad a tűz próbáján, hanem acéllá nemesedik.

Huszonöt magyar nemzetiségű tanár, tanító él, dolgozik Vajdahunyadon. Ez a ,,szellemi olvasztás-forrasztás”, vagyis a művelődési élet „acélöntése” az ő dolguk lenne.

Kevesen vállalják. Még mindig .kevesen.

— Az akadályok ... a bizalmatlanság . . .

Bizonyára.

— Nemzetközi Petőfi-év volt. Bukarestben is ünnepséget rendeztek. De már a „csárdás-est” szinte elakadt.

— Miért? Azt is megrendezik minden héten Bukarestben, a Petőfi Sándor Művelődési Házban.

— Hiszen éppen az Előrét vittem el az itteni művelődési bizottsághoz, hadd lássák, hogy nem mi találtuk ki. De hátha mi találtuk volna ki? Baj lenne, ha valami szépet mi találnánk ki?

Azóta,.bevett” szokás lett már a,,csárdás-est” is, nem kifogásolja senki. Esztendőnként legalább egyszer megrendezzük. Igazi folklórünnepség, mint a németek „kirváj”-a.

Később még beszélgetek a bizalmatlanság és a bizalom kérdéséről Zudor Endrével. Valahogy így:

— Kétoldalú ez is, Endre, mint annyi minden a világon. Gondoltatok-e arra, hogy például a román közönségnek mutassátok be Barcsay Ábrahám költészetét? Hunyadi tájon született, a románság igazi barátja volt és haladó magyar költő.

— De hiszen még a magyarok sem ismerik Barcsay Ábrahámot és a verseit. Vagy nagyon kevesen ismerik közülünk — panaszkodik belőle az irodalom tanára.

— Akkor meg éppenséggel valahol itt kellene elkezdeni ... Az önisme i ct r él . .

Itt vagyunk hát a könyvtárban, a 6-os számú iskola emeletén. Zudor Endrét sckan várják, úgy látszik, lassan sétáltunk el ide, meg-megálltunk közben, kitérőkre a múltba és a jövőbe. Tudor gyorsan kiszolgálja a könyvigénylőket, egyik-másik gyermektől megkérdezi:

— Édesapádnak viszed ezt, ugye?

— Mondta, hogy ő is elolvassa szívesen.

Vajdahunyadon a „nagy” könyvtárban is szép számmal vannak magyar könyvek. De egyik-másik kohász egyszerűbben oldja meg: a fiával, a lányával az iskolából hozat magának olvasnivalót. És Zudor Endre még ajánlja is, hogy melyiket vigye inkább apjának, anyjának a gyermek. Szabálytalan? Az lenne szabálytalan, ha a város magyar kohászai vagy háziasszonyai vagy takarítónői (szép számmal vannak ők is) nem olvasnának.

Öt könyvesbolt van a városban. Mindegyikben árusítanak magyar könyveket, ha nincsenek is szétterítve az asztalokon. (A főtéri üzletben egy sarokpolcon szoronganak.) De hát úgy látszik, nem kell reklám, — másként a könyvesboltosok is jobban iparkodnának népszerűsíteni őket —, a vásárlók a polcok zugában is megkeresik, megtalálják.

— Bethlen Gábor diákjaként se lett volna dolgod sokkal több könyvvel, a fejedelem bibliotékájában — mondom Zudor Endrének, mert míg a könyveket adta ki és vette át, futólag átnéztem a polcokat.

— Tudod, mit találtam a múltkor? Egy olyan idézetet Bethlen Gábortól, amelyik éppen ide illik. „A tipoghráphiák nemcsak ékességre, hanem kiváltképpen szükségére szolgálnak akármely respublicának ...” Jó, mi?

75