Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Mihály: Esték a munkásszálláson
— Mióta ismét külön vannak, nincs senkije? — Nőre gondol? Egy asszonyhoz járok ki, akinek a férje börtönben van. Az apja is, meg a sógora is ül éppen. Ő össze akarna költözni, de ilyen családba menjek? Nem én! És ha a férje kiszabadul? Nem kell nekem a botrány; volt részem benne. Szokta mondogatni, hogy tudom, arra kellek csak neked, hogy meghúzzál. És arra biztat, hogy igyák. Különben jó hozzám. — Szereti? — Ezt? Nem én! Csak a feleségemet szeretem. Hozzá mennék én vissza, ha visszafogadna. De azt híreszteli, hogy csavargók, ezért nem kellek neki. Ha másokat látok hazamenni, a szívem majd megszakad: nekem miért nem lehet? Mások építenek — mesélik —, metszik a fákat, permeteznek, visznek cukrot a gyereknek; én meg... Rátértem a bitang életre; züllök, tekergek, erre-arra, haszontalan lettem; pedig nem ezt akartam, bizonyisten! — Sokat iszik? — Sokat-e? Züllök! Berúgok, mint az állat! És mindig akkor megyek a csajhoz. Ezért biztat biztosan az ivásra. Olyankor semmi nem számít. Nem gondolkozik az ember. Néha nem is eszek. Csak iszok, iszok, dögivei. Ami jön: cseresznyét, konyakot, vodkát, sört, bort, mit tudom én mit. És keverem; ez árt meg. — Egyedül iszik, vagy társaságban? — Csak egyedül. Nem kell haver; minek? Leülök egy sarokban, rendelek, iszok, iszok, gondolkodok, kesergek. Félek, hogy egészen elzüllök. Ezért mennék a börtönbe, Ott vigyáznának rám. És tudná a feleségem, hogy nem csavargók; nem mondhatná rám, hogy tekergek. — Szokott másokkal beszélni a sorsáról? Van, aki megérti? — Kik? Talán a szesztestvérek? Régebben elmondtam panaszképpen valamit egy embernek. Csak legyintett: le van izéive az asszony. Fel a fej, van elég nő a világon! Azóta nem mondok semmit másnak. — Milyenek a szobatársai? — Jók hozzám; öten vagyunk együtt. Biztatnak: ne búsuljak. Mondják: ne igyák. Nem bírom ki száraz torokkal, ha egyedül maradok. Sokszor le akarok ugrani az emeletről. Egyszer már felakasztottam magam. Az orvosok ráztak helyre, amikor levágtak a kötélről. Ez akkor volt, amikor látni akartam a gyerekeket, de az asszony nem engedett be. Lestem őket az ablakon. Fürdette a kisebbet. Dörömböltem. Nem nyitott ajtót. Ekkor akasztottam fel magam. Kár, hogy levágtak. — Élnek a szülei? — Nincsenek szüleim. Az apámat soha nem ismertem. Nem tudom, él-e, hal-e? Ott rontottam el aztán, amikor tizenhét éves koromban egy pesti asszony örökbe akart fogadni, és nem mentem. Nagyon bánom azóta. — És az édesanyja? — Nem törődött velünk. Huszonhárom gyereket szült. Adtak írást, hogy nem élhet házaséletet. Megtiltották orvosilag neki, de nem törődött vele. Falta a palikat. Nyáron padokon aludtam, télen átöleltem a kéményt, hogy ne fázzak. Látja, ha volna rendes anyám .. . De nekem semmi se ... * ífc * % * Egy parkettás és műanyagburkoló szakmunkással beszélgetünk. Huszonnyolc éves, Somogyból jött Bács-Kiskunba. Egy éve él a szálláson. Előtte kipróbált többet is; ezzel elégedett. Háromezer forintot keres havonta. Négyen laknak egy szobában, mindnyájan fiatalok. Ezt mondja: 58
