Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Mihály: Esték a munkásszálláson
mányt jobbra fordítom, az NP 20-as trélernek a hátsó része balra fordul. Észnél kell lenni. Ezért van, hogy csak különleges jogosítvánnyal vezethetjük. A napokban is felfordult egy; az árokba ment. — A szálláslakókkal milyen a kapcsolata? — Jóformán semmilyen. Csak a szobatársakkal beszélek; se időm, se kedvem hozzá. — Most öt óra van; mit csinál még ma? — Megvacsorázom, aztán lefekszem. A többiek is sorban jönnek haza; mire az utolsó ágyba kerül, úgy tíz óra körül lesz az idő. Váltunk egy-két mondatot, ennyi. Egyhangú élet ez, de mit tegyünk. A feleségem szokta mondani: lehetetlen, hogy ennek így kell lenni! Pedig ez így van, mondogatom neki. Néha, ha belelovaljuk magunkat a társaimmal, felcsattanunk: itthagyjuk a vállalatot; de aztán mindig maradunk. Ilyen az ember, a magunkfajta: nem szeret madár módjára vándorolni. Nekem ez a második munkahelyem, pedig alig hiányzik valami a negyven évemből. — Szeret olvasni? — Csak újságot; könyvre nincs idő. Vagy kedv, erő? Nem is gondolkoztam ezen. Nem hiányzik. Pedig tudom, okosodik tőle az ember. De hát. . . — Mostanában sok szó esik a demokratizmusról. Gondolkozott már ezen? S mi tart felőle? — Hogyne. Szép, jó dolog, hogy beszélnek róla, hogy ez téma. Csakhát baj is van ezzel; a valóságban nem egészen úgy néz ki a dolog, mint leírva. Ha a munkást meghallgatják, ha beleszólhat a dolgokba, ha kíváncsiak a véleményére, akkor jogosan érzi: része van a hatalomban. Szóval, hogy rajta is múlik valami ebben az országban. Sajnos, nálunk nem igen hallgatják meg az embert. Javasoltuk, hogy az ilyen veszélyes járművön ne darabbért kapjunk, hanem térjünk át az órabérre. Sok baleset abból adódik, hogy rohannak az emberek. Mondtuk, de oda se figyeltek. Mást mondok: amikor este nem jöhetünk haza, éjjel a kocsiban alszunk. S tessék másnap korán gyűrötten kezdeni, fáradtan. Azután: én egy huszonhárom tagú brigádnak a vezetője vagyok. Van olyan tagom, akit még nem is ismerek. Lehet így összefogni őket? Ezzel is hiába jövök elő. — Mennyi a keresete? — Háromezer-nyolcszáz. Ezzel elégedett vagyok; ezért lakom itt. ***** Egy huszonhét éves betanított munkás kéri, hogy ne írjam ki a nevét, mert amit elmond, azzal nem lehet dicsekedni. Megnyugtatom, hogy senkiét nem írom ki. A Dunántúlról jött Kecskemétre. Azelőtt hét évig segédmunkás volt. így kezdi: — Be akarok menni a börtönbe. Azon gondolkoztam már, mit kövessek el, hogy becsukjanak. Akkor az asszony látná, hogy nem csavargók. Három gyermekünk van; velük szeretnék élni, nem itt rohadni. De nem kellek az asszonynak. Úgy kezdődött, hogy szegények voltunk. Szerettem volna házat, ezért neki is kerestem munkát. Ez még az elején volt. Egyszer, egy éjszaka a legjobb haverommal rajtakaptam őket az építkezésnél. A havert nem bántottam, de az asszonyt eldöngöltem. Külön mentünk. Amikor újra jóba lettünk, meglett a harmadik gyerek. A szüleinél laktunk, egy szűk lakásban. A beteg anyós, a süket após, a sógorék és mi. Kilencen egy szobában. Nem lehetett azt bírni. Otthagytam őket... — S azután? — Most meg csak nézem ezeket a vaságyakat örökké; hát ezt akartam én? így rohadni itt egyedül? Büntetve nem voltam; rendőrtől még pofont se kaptam életemben. A munkámat — kérdezze meg — elvégzem most is becsülettel. Ezt érdemiem az élettől? 57
