Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Mihály: Esték a munkásszálláson
A felsorolt példák — bár még hosszan folytathatnánk — korántsem azt jelentik, hogy a szállás lakói közt senki nem akad, aki igényli a barátságot. Harmincegyéves szerelő: — Két éve itt lakom. Azt mondom: barátság nélkül nem lehet meg az ember- Nekem otthon is, itt is vannak barátaim. Negyven, meg negyvenhat éves is van köztük. Nem az évek számítanak. Egy fiatal segédmunkás: — Hárman vagyunk itt igazi barátságban, jóban, rosszban. Megértjük egymást. Sokat együtt mászkálunk, meg minden. Milyen ember az, akinek még csak barátja sincsen? Találkoztam olyan emberrel, aki nemcsak társainak és a szomszéd szobák lakóinak nevét ismerte, de azt is meg tudta mondani, ki nős, ki nőtlen, kinek van menyasszonya stb. Még ilyet is mondott: — Aki ott a sarokban alszik, a Pistának a jövő hónapban lesz a születésnapja. UTAK ÉS ÁLLOMÁSOK Egy harminckilenc éves gépkocsivezetővel beszélgetünk. Nyolcadik hónapja él a munkásszálláson. Házelemszállító óriáskocsit vezet. A dunaújvárosi kirendeltségtől vezényelték ide tizedmagábal. Eddig ez a harmadik szállás, ahol lakott, van hát összehasonlítási alapja. E mostanit tartja a legelfogad hatóbbnak a maga számára. Az eddigiek sokkal rosszabbak voltak, azt állítja. Ám azért van panasza is: — A cigarettapapír vékonyságú matracok alatti sodrony nyoma reggel meglátszik az ember hátán. S hatan egy szobában? Képzelje, mikor hajnali háromkor már készülődik az első közülünk! Félóránként kell indulnunk; de inkább egyszerre felkelünk mindnyájan, minthogy félig alva, félig ébren kínozzuk magunkat. — Hová járnak dolgozni? — Most éppen Ceglédre. De az egész országba szinte. Mohácsra, Fehérvárra, Budaörsre. Mikor merre. Lassan megismerjük az országot. — Van családja? — Asszony, s két gyerek. Otthon élnek Dunaújvárosban. Várom, hogy leváltsanak bennünket, s mehessek haza; vagy legalább közelebb. Az jó, hogy a hétvégek szabadok. Minden pénteken mehetek haza. A feleségemmel elmegyünk néha szórakozni; leginkább csendes presszóba, a zenés helyeket nem szeretjük. Ez a zajos beat-zene idegesít. Aztán horgászni is ki-kijárok, vasárnaponként. A Kígyósra; ez a Duna mellékcsatornája. Fogás persze alig akad. Nem is azért csinálom; pihentetőnek jó. Ha, mondjuk fogok egy aprócska keszeget, nevetünk az asszonnyal: ebből se lesz valami nagy fene vacsora! Nevetek én, de belül bosszankodok: néha sikerülhetne igazi fogás is. — Akad itt valami szórakozás? — Minek az egy családos embernek? A szobában egy kivételével mindenki nős. Az az egy is harminchat éves elmúlt. Nem vagyunk fiatalok. Iszunk egy-egy üveg sört, beszélgetünk; néha azt se. — Ha arra biztatná valaki: panaszkodjon, mivel kezdené? — Hogy mindig hideg ételt eszünk. Szeretem a levest. Az asszony otthon kedvemre főz; de itt? — Nehéz a munkája? — Inkább veszélyes. Ezekkel a ménkű nagy járművekkel, gondolhatja! Ha a kor56
