Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - DOKUMENTUM - Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán

is inkább csak újabb és felbomló népdalformák élnek, de azok is a régi éneklések közösségi funkció és intenzitása nélkül. S ami még van (mintegy háromszáz dallamot és szöveget korábban lejegyeztem belőle), azt is elferdíti a rádió, és annyi más hatás.

Mégis, mintha mozdulna valami biztató a tanítóságban, mely hálistennek kezdi magáévá tenni — ha tétován is, ha nem is mindig az igazi okokból — Kodály távlatokat mutató gondolatait a magyar népdalról, a magyarságról, kultúránkról, népünkről. A galántai járás iskoláiban terjed és javul az énekoktatás, a tanítók és a gyerekek népdalismerete. Kétszáz érdeklődő mátyusföldi tanító címét küldhettem meg az Énekszó és a Magyar Kórus szerkesztőségének. Itt-ott új hangú falusi énekkarok alakulnak. Kiemelkedik közülük az alsószeli kórus Boross Béla igazgatótanító hozzáértő vezetésével.

Mindez ma még alig több az ígéretnél.

És fent?

Kodály elérte és megérte, hogy személye „szalonképes” lett a hivatalos magyar művelődéspolitikában. A 60. születésnapjára kiadott Emlékkönyvbe maga Szinyei Merse Jenő m. kir. művelődésügyi miniszter írt előszót, sokoldalúan méltatva Kodály népzenetudósi és zeneszerzői életművének hazai és világjelentőségét.

A m. kir. tanfelügyelők szerte az országban mindenütt szorgalmazzák az iskolai népdaloktatás és a zenei nevelés fejlesztését. Érsekújvárott például dr. Zalai Ernő, Nyitra és Pozsony K. E. E. Vármegyék kir. tanfelügyelője szorgoskodik ezen.

Persze a pedagógusoknak a magyarságért, a magyar zenéért való őszinte érdeklődésébe belekeveredik a „célszerű” idomulás a tanfelügyelőségek-ösztökélte új, népzenei irányzathoz.

„Hívjuk meg Kodályt!’

Egy napon „zenei megbeszélésre” hívattak a Galántai Katolikus Leánygárda otthonába. Amikor megérkeztem, ott találtam már Lengyel Imre kántortanítót (a Kodály-elutasító „Kálmán bácsi” fiát és iskolai utódát), aki mellesleg az én szövetkezeti énekkaromnak is jóhangú és kottaértő tagja volt; továbbá a két káplánt; Sánta Lászlót, az állami polgári iskola igazgatóját; s a tanítók közül Takács Nándort, Jankó Böskét és másokat). Imre nyitotta meg a megbeszélést, majd véleményünket kérve javasolta, hogy rendezzünk nagyszabású gyermek-dalosünnepséget Galántán, és arra hívjuk meg — Kodályt!

Én — ellene szavaztam a tervnek. Bár szívem örömtől dobbant, hogy Kodály Zoltán közénk jöhet és megbeszélhetném vele egyre izgatóbb népzenetudományi problémáimat, az ész szava mégis mást diktált.

A gyengén képzett nevelők miatt sem. Galánta, sem a járás iskolái nem tudnának felmutatni olyan énekes produkciót, amelynek kedvéért nyugodt lelkiismerettel hívhatnánk meg őt munkánk seregszemléjére.

Ilyenformán érveltem a Katolikus Leánygárda otthonába összehívott tanítók előtt, de érvelésem csak Sánta Laciban, a polgári iskola igazgatójában talált megértőre. Akkor még nem tudtam, hogy álláspontom már kimondása előtt mellőzésre ítéltetett. Amikor Lengyel Imre föltette a kérdést, „magasabb helyen” már döntöttek.

Engem többé nem hívtak tanácskozásra, és sokáig nem is tudtam, hogy folyik a galántai dalosünnepség szervezése.

Megtörtént, amire nem számítottam, de amire számítani lehetett. Lengyelfalussy esperes, a szentszéki tanácsos és Kuthy elnök, a felsőház tagja felkereste Kodályt budapesti lakásán. Hamar szétfutott a hír: „Meghívták Galántára!”

— Imrét megbízták, hogy szervezzen Galántán nagyszabású Kodály-ünnepséget, és szervezze be a környékbeli iskolákat — hallottam. A feladat nagyon sürgős volt, mert Letocha (magunk között csak a régi nevén neveztük az esperest) és Kuthy vasárnap már Kodálynál voltak. Először nem akarta őket fogadni, mert váratlanul toppantak be hozzá. De azzal, hogy Galánta küldötteiként léptek fel, leszedték lábáról a Mestert. így invitálták: „Méltóságos Uram! Ön a mi kis Galántánk nagy fia, neveltje, de nagyon régen járt minálunk. Azt szeretnénk, hogy lássa, mivé lettünk, hová fejlődtünk. Az Ön nemzeti és művészi eszméi ma áthatják egész Mátyusfölde tanítóságát, magyarságát, mely — nem kis mértékben az Ön nemzetébresztő munkássága jóvoltából — felszabadult az idegen szellemi elnyomatás igája alól. Zeng Galánta vidéke az Ön kórusaitól, az újra megtalált igazi, édes magyar népdaltól, második anyanyelvűnktől. Ezer falusi fiú és leány fog énekelni az Ön nemzetmentő magvetése nyomán és tiszteletére — beszélte el Sánta Laci a galántai szirének csábítási történetét —, ezer magyar gyermek fog együtt énekelni a volt Esterházy-kastély parkjának ősi fái alatt! Ön vetette, Ön arassa le, Méltóságos Uram."

Kodály — éppen csak a „Méltóságos” megszólítást hárítva el magától — a meghívást elfogadta.

75