Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)
vagy nem ezt eredményezné. Jólfigyeljük meg hát, mi történt itten? Jól meg kell jegyezni, mert általában sokszor ez történt, ez a példaadó poétika mechanizmusa. Egy szinek- dokhés csalás tanúi lehetünk. Boileau kihasít egy parcellát, egy részt a hagyomány földjéből, s azt, mint normát állítja föl mindenki számára. Általában beszél a régiekről, de csak bizonyos,,régiekre”gondol,s azokat állítja példaképnek. Az egész,,hagyomány” nevében beszél, de a hagyománynak csak néhány általa kiválasztott képviselője művén demonstrálja igazát. Normatív esztétikát-poétikát csinál az egész hagyomány, az összes „régiek” nevét, súlyát kisajátítva, miközben a „régi”, amit képvisel, az csak egy rész a régiből. A fegyelemnek, stil-eleganciának, szabályos mesterségnek szószólója, Boileau — egész jelene számára követendőnek állítja azt, ami a „régieknek” csupán egyetlen vonulatára érvényes. Mintául állítom tehát a kisebbik részt a hagyományból, a többségétől eltekintek, vagy úgy teszek, mintha nem is lenne, sőt: hogy tételemben önmagam számára is „meggyőzőbb” lehessek, meg nem ismerem az egészet. Rész-poétika az egész hagyomány „bőrén”, az egész hagyomány nevével „fémjelezve”. A kevesek kánonná tevése — a kevesek javára, tulajdonképpen az éppen élők közül a,.kevesek” haszonélvezetére is kijelentem, hogy az egészet (a hagyományt, a „régieket”) csakis ez a rész képviseli méltón. A hagyomány kezelésének, gondozásának, a vele való „gazdálkodásnak”, „sáfárkodásnak” meglehetősen antidemokratikus módja ez. Mint akire örökséget bíztak az örökös nagykorúságáig: de az visszaél helyzetével (lásd: az idősebb nemzedékek felelőssége a hagyomány őrzésében, „befektetésében”, kamatoztatásában). Felvetődik tehát itt a kiválasztás és eszménnyétevés demokratikus, illetve antidemokratikus módja. Egyetlen személyre (önmagára) esetleg néhány emberre szabva bárkinek jogában állhat teljesen normatív színezetű esztétikát adni. (Mert egy kicsit mindegyik hajlik efelé.) Tehát inkább „magánhasználatra” lehet kötelezővé tenni, ám félig-meddig vagy egészen intézményesíteni, mindenkire kiterjeszteni szerintünk a Malherbe és Boileau-féle antidemokratikus hagyománykezelés. (Ami akkor — úgymond — „természetes” is.) Egyfajta fogalommal való manipuláció (már a „régiek” túl tág kifejezés is ezt árulja el.) Egyébként a hagyomány eszmeiségéről, tartalmáról ennek megítéléséről később szólunk.) Mert ugyan kinek ál Ina jogában a részt szabállyá tenni, kötelezővé emelni az egészre nézve? Egyetlen részre mutatva azt mondani: márpedig ez az egész. Sajátos visszaélés ez a hagyománnyal, általában a hagyománnyal, melyhez kapcsolódni egyébként nemcsak sajátos, szép, (szinte gyermeki) kötelesség, hanem nagyszerű jog is. Hisz: tulajdonképpen valami természetes történik ezáltal. Azért lehet helyesnek, egészségesnek gondulnunk például azt az éppen a mi tájainkon megvalósuló államiságot, mely átlátja: a hagyomány részint az államnak a formájában is ott van, annak az államnak, mely általában patronálja is a hagyományt, s azzal egészében jól gazdálkodik. A hagyomány tehát itt mint jog és kötelesség együttes tárgya jelentkezik. A jog egyénre szabva azt is jelenti: a hagyományból személyes választásom, megítélésem, alapján magamnak azt veszem eszményül, amit legjobb belátásom szerint szépnek, jónak, hasznosnak tartok önmagam és a köz számára (esztétikai-ízlésbeli, erkölcsi és praktikus szempont). De azt is tudnom kell: amit kiválasztottam, nem az egész hagyományt jelenti, csak azt a részt, amelyet én vagy mi néhányan a hagyományból magunkhoz legközelebb érzünk, ami számunkra a legtöbb személyi szabadságot adja, s felszabadítja saját alkotói énünket, és helyet ad saját közérzetünk, korközérzetünk számára is. De ezt nekem — egyénnek — nincs jogom általában is szabállyá, s mindenkire nézve kötelezővé tenni. Valami csalhatatlansági státuszban képzelve magát senki nem sajátíthatja ki a hagyomány egészének „nevét”, noha annak csak egy részére támaszkodik. Az alkotó egyén pedig — jóllehet az egész hagyományból csak a részt választotta — mégis e részen át jogos és lelki- ismereti alapon köteles az egész hagyományt ápolni, a haladásban tovább vinni. Az 63
