Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)

egész hagyományt, a hagyományt általában gazdagítani a különösben, a különös által (egyéni és eredeti művek által). Igaznak látszik: nem feltétlenül szükséges az egész világot tárgyul választanunk ahhoz, hogy az egész világról elmondhassuk véleményünket. (Ez mint kiegészítő gondolat.) Visszatérve az említettekhez. Az antik iránti nosztalgia, mely — köztudott — a humanizmusban és reneszánszban bukkant föl, annakidején— a klasszicizmusban elridegedett: majdhogynem formálissá vált. Az elevenben mozgó gondolatokat a klasszicizmus szépen megfésülte, a „szalonképesség” felé vitte. Valahol elveszett ebben maga az egyéniség (N. B.: ez egyáltalán nem zárja ki a klasszicizmus nagy alkotóinak meglétét: ők ugyanis az „iskolásán szabályosnál” mindig többet adtak, s ha a forma fegyelmét tartották is, de valami egyéb, valami nagyértékű többlet — lélekrajz, filozofikum stb. „túlcsordult” a formán. Sokszor leírták: nem egyszer vagyunk tanúi az irodalom és általában művészettörténetben, hogy egy-egy alkotó éppen a például választott kánonok ellenére alkot maradandót, pl. bizonyos naturalista drámák, vagy később: Brecht és az erőszakolt elidegenítési effektus esete stb. A klasszicista poétikában tehát megmaradt az antik — és általában is — a forma tisztelete, a forma mint tekintély volt jelen, de a „régi eleven”, régi „eleven tartalmak” tisztelete megszűnt. Bizonyos kiüresedés jellemzi e tekintélytiszteletet. Egy frivol hasonlattal: a reneszánsz és az „antik” viszonya: a tiltott, lopott csók öröme, izgalma. A klasszicizmus és az „antik” viszonya: szokássá vált szerelem sokévi házasságban, rituálissá-levés: a régi tartalma már megszűnt e szerelemnek, új tartalma (itt mondjuk: gyerek) még nincs, de azért az együttélési szabályok állandó kreálása jelen van és mintegy pótcselekvése egy elveszett, s új tartalmat még nem talált érzelemnek. (Egy barátom mesélte: néha magázni kezdi feleségét, s ez mindkettőjüknek jólesik. Miről van itt szó? Bizonyos általános értelemben a változatosság-élményről. Ám ez túl tág. Sajátosan az történik itt, hogy a megszokottat egy elmúlt szokatlansági állapotába vetem vissza szándékosan. Itt: amikor még „idegenek” voltak — magázták egymást. Ez bizonyos, az ismeretlen előtt minket elfogó, sejtelmes borzongással járó állapot. A nem-ismerésben a megismerés fölrejlő lehetősége. Egy ígéret, mely olyasmire irányul, amit még nem tudunk semmihez hasonlítani. A hasonlathiány mint tapasztalatlanság. Nos: a magázás ezt villantja föl, ezt a korszakot egy pillanatra. Szándékos distanciába-tartás, idegenné-tevés, hogy ismét valami titokszerű megnyitódását Ígérje. Afiatalító distancia. Ä távolság a szóban, mint távolság az időben jelentkezik. (A klasszicizmus azonban ezt nem ismeri föl.) A klasszicista poétikában valóban van valami meddő: nem termékenyít túlságosan, másrészt visszautasítást szül, ami szintén természetes. Nemcsak azért, mert hogy ez a poétika a patetizmus, deklamatív stb. módok felé visz vagy azokat is szentesíti (ezeket mintegy a tökély felső fokaként jelentve ki), hanem a Descartes-ra támaszkodó művészetbeli racionális rendteremtés-felfogás-elutasítóan zárt bizonyos új jelenségek felé. Azt sugallja ugyanis, hogy a külvilágban rendet véljünk (ez az abszolutizmusnak tett engedmény). Ennyiben tehát a valóság felé nyitott, de ugyanakkor egy lényegében vélt-valóságfelé is, mert ez a,,rend” a valóságban másképpen néz ki, jóval ellentmondásosabb. Vagyis öncsalás, szándékos: azt keressük a valóságban, amit előzőleg belegondoltunk. (Boileau itt sok kérdésben előremutatóan haladó: pl. igazságot együtt kér a szépséggel, ám mindez nála alá van rendelve a mérsékelő józan észnek. Afféle „óvatos duhajkodás”).

Ám nézzük a másik oldalt: a moderneket, a „régiekkel” („régiesekkel”) szembeni „reakciót”. Világnézetük tekintetében már az is eligazító, hogy közvetlen elődjüknek Théophile de Viau-t tartják, azt az embert, akit ateizmusáért, szabadgondolkodásáért — „elsőfokon” — máglyára ítéltek. Ő jelentette ki: „Démoszthenész és Vergilius könyvei a maguk korában újak voltak, s nekünk is újakat kell alkot64