Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)
A 60. old. ötödik bekezdésének huszonötödik sorába: Ingerlékenységük, türelmetlenségük valójában — részint — annak is szól, ami ellen csak igen keveset lehet tenni: a közízlés lassú változásának. A tudat lényegében nem cserélődhet ki, csupán lényegesen változhat, módosulhat. Intoleranciájuk tehát a kihívást választja, a „protestet”. Tiltakozásuk manifesztumcs (kiáltványszerű)— mindig valami ellen, s valami másért szól. Szinte mindig: e tiltakozó-mozgalmak mögött társadalmi elégedetlenség is meghúzódik. Vajon a Pléiade Franciaországban nem modern volt-e több mint 400 évvel ezelőtt — a humanista írókkal szemben, akik még mindig latinul, görögül, sőt még olaszul is írták műveiket? Nem voltak kihívóak, tiltakozók, vihartkavarók? Ráadásul nemcsak humanista (latinos) verseket nem akartak többé írni, hanem olyan franciát se, amilyet elődjeik, s kortársaik írnak. Kettős — kétféle — tagadásból született a francia irodalom első nagy csatanyerése. Du Bellay A francia nyelv védelme és felmutatása c. vitairata talán az első maiakhoz hasonló „manifesz- tum”. (A Dante-ék dolce stíl nuovo-ja nyomán.) A párhuzam annál is meglepőbb, mert ők is csoportosan jöttek, előbb „brigádnak” nevezve magukat, akárcsak a szá- zadeleji modernek — avantgarde-nak. Később a romatikusok nyúlnak vissza stiláris érvekért Ronsard-ékhoz. A romantika tehát egy a maga korában „ihlettelenül” racionalista vonulatához képest szintén modernnek számítható. Ám vegyünk egy még szemléletesebb példát. Azt, amit az elején beígértünk: a XVII. század végén a „régiesek” és a „modernek” vitáját a francia irodalomban. Egyfelől Boileau, aki a klasszicizmus szabályosságát védi, másfelől a modernek, akikben már „előrevetül” (ez úgy értendő: a későbbiek számára fogózó lehet) a felvilágosodás és romantika, sőt talán egy kicsit az a „modern idegesség” is, amelyről a XIX. században az egyik Goncourt (Edmond) beszél, aki viszont, jórészt joggal — a romantikával s bizonyos fajta realizmussal szemben tartja modernnek az „emberi dokumentumokat”, vagyis a naturalizmus egy sajátos árnyalatát. Ám nézzük a tanulságos vitát, amelytől kezdve a „modernség” fogalma rendszerint mint „vízválasztó” jelentkezik: „ellentétes” irányként. Itt bukkan fel tehát először mint a „régi”, a „régies”, így bizonyos — szűkítő — értelemben mint a hagyományos ellentéte. Csakhogy ez a kérdés alaposabban megnézendő, mert már itt észrevenni bizonyos turpisságot. Kezdjük a Boileau „Ars poeticá”-jával. Vizsgáljuk meg: mennyiben képviselték Boileau és a többiek valóban a „régieket”? így — általában a „régieket”. A „régieket”: mondjuk az olyan nagy vagy jelentős költőket, mint Rutebeuf, D’Orle- ans, Villon vagy Ronsard? Tehát a legalább száz s legtöbb néhány százéves „hagyományokat”? Boileau még Ronsard-t is lenézi, így például — más okokból is Rabelais mint példa, mint eszmény, szóba se jöhetne ars poeticája számára. Tulajdonképpen úgy tartja magát a „régi védőjének”, hogy vagy: alaposabban nem is ismeri a régit, vagy elfogultan mellőzi, s amit ismer és nem mellőz, azt csakis a saját szája íze szerint ítéli meg, ami még nem lenne olyan nagy baj, ha nem állítaná mintegy kötelező például. Ám nézzük tovább: vajon a „régi” görög vagy latin irodalomból a Boileau kedve szerint való „példa” lehetett volna mondjuk: Arisztofanész, Lukianosz, Apuleius, Martialis, Juvenalis, Petronius és mások, vagyis a „régi” görög és latin irodalom talán legelevenebb, „legéletszagúbb” vagy éppen „szabadszájúbb” vonulata, vagy műveikből épp a legkevésbé „szabályos” részek? A majdnem rideg kimértség poétikája, s a „finomkodó” század ízlése megtűrt volna efféléket? Mit keresne az ilyen „példaadó” poétikáknak „régi” iránti szimpátiájában a „régi” Juvenalis „régi” „utcaeszménye” (lásd: nála az utca mint „ihletforrás”), a „régi” Martialis a „régi” élet tarkaságát, mindennapiságát följegyző „alacsonyrendű” költészete? A „hétköznapi” élet annyi eleven színe? Mértéktartás, egyensúly... tulajdonképpen mind megannyi hasznos jó tanács, ha nem a változó, a torlódó élet kilúgozását szándékozná szolgálni 62
