Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)
cserepes házakkal és hátul a hegyekkel. (Nagyon szereti Van Gogh képeit?) Szereti, de Gaugain vagy Monet festészete közelebb áll hozzá, azonban a hallott zene minduntalan Van Gogh képeit hívta elő az emlékezetéből. Tovább nem is folytatom a szellemidézést; bizonyítéknak — úgy gondolom — ennyi is elég. Befejezésül Fábry Zoltánt kell idéznem; ő írta Stószon, amikor Kodály Zoltán meghalt: ,,... mint praeceptor Hungáriáé lett praeceptor mundi. Kodály a zene életcsodájának első és legeredményesebb realizálója. És ezt csodálja és próbálja utánozni a világ.” PÁSKÁNDI GÉZA MODERNSÉG ÉS HAGYOMÁNY ii. (Ady, Csontváry, Bartók és Kodály emlékének) Mentség: „errata”-humanum est Tulajdonképpen nem „hibaigazítás” ez, inkább: pótlás. Az író — végül is — nem szakember, legfönnebb a saját ars poeticájában afféle, jobbik esetben az irodalom tudományainak valamelyikében. Elvontra igyekvő gondolkodása sem más — többnyire — mint „csacska" költőiség. De jóhiszeműsége mentheti. Nos: a szónoklati forma, a retorika műformája nem feltétlenül — csak egészen ritkán — az írói tehetséggel együtt járó. Ha le is írja „szónoklatát”, „beszédét”, akkor is valamiféle öszvér-műfaj lesz belőle. Mert írásban a „retorikus műfajok” elkerülhetetlenül pedánsabbak lesznek, márpedig az igazi jó „beszéd” nem tűri a pedantériát. A „beszédnek”, „szónoklatnak” stb. „pongyolábbnak” kell lennie (legalábbis annak kell látszania), mint egy tanulmánynak, hiszen kanyarait, lélegzetvételeit, olykor üresjáratait (stb.) is a hallgatósággal való eleven kapcsolat igazolja, szentesíti s határozza meg. Más törvénynek van alávetve tehát, mint a „csak-irodalom”. Az írás, az írott szó (könyv stb.) — közismert — megválogatja publikumát, hiszen csakis az vesz meg egy könyvet, akit érdekel a műfaj,a téma,a szerző, s aki általában szokott vagy szeret olvasni stb. A könyv az egyént, „fogyasztóját”, egyénként „szolgálja” ki: demokratikusan viselkedik vele: hagyja magát letétetni, félig olvasni. A könyv kényelmet ád: igazodik olvasója szokásaihoz, gőgös-alázatos: csak akkor lép elő, ha igénylik, addig polcainkon lappang. A könyv — létével — inkább a „kínálat” törvényét hangsúlyozza. A könyvből feltűnés nélkül „távozni” lehet. Nem így egy előadásról. Az előadás inkább a „kereslet” törvényét hirdeti. (Noha mindkettőben mindkettő jelen van.) Az „előadás” (legyen színház, prédikáció, gyűlés) lévén rendezvény is, egy esemény pillanatára lazán szerveződött közösség — az érdeklődés, a szokás stb. törvényeitől meghatározott. A „szónok” (tágabban: előadó) tudja: sok emberrel van dolga, sok egyénnel. Ezek esetleg mind más és más nézeten vannak, lehet: csupán abban az egyetlenben értenek vele egyet, vagy csupán az az egyetlen köti le pro vagy kontra érdeklődésüket, amiről éppen szó van: a „mérges gombák felismerése”, a „helyes elosztás szempontjai”, egy operett bemutatása, isten aznapra szóló igéje stb. A szónoknak tehát a 53
