Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)
heterogént kell egyetlen élő pillanatra lekötni, eggyé tenni — ezen áll vagy bukik; míg a könyv mint sokaság (akár úgy, hogy sok különféle könyv van polcomon, akár úgy, hogy sok mindenről szólhat egyetlen könyv) felkínálja az egyetlennek — pillanatnyi olvasójának — saját heterogén világát, hogy az kiszedje magának belőle azt, ami — úgy érzi — neki szól. A könyv tehát: az egy (az egyén) választhat a heterogénből; az előadás: a heterogén (nézők, hallgatók) egyet választanak (azt az előadást, ami erről és erről szól). A könyvnek főként „titkossága” szól demokratizmusa mellett. Egy előadás konfrontálódás is egy eleven tömegben: elhangzanak bizonyos szövegek, amelyekre pro és kontra reagálni kell. Ha önmagadban kacagsz otthon — csupán magánszemély vagy. Ha ugyanezt teszed egy előadáson — „laza” közösségiként — állást foglalsz. Ez felelősség is, izgalmas. (Tudjuk: a tévé népszerűségének oka: a könyv „titkossága” és kényelme, és a képen mégis közösségben elhangzott vélemények izgalma. Magányosan, mint egyén „kileshetem” a képernyőn levő közösség életét. íme: a tévé kettős hagyománya: könyv és előadás. Szabad akaratomra apellál, hatalmam van: be- és kikapcsolhatom.) A „szó elszáll”: ezt a szónok gyakran úgy gyümölcsözteti, hogy — teszem azt — egy anekdotát, amit sose írna le, a beszédben nyugodtan használja, mert hatása a hallgatóságra kipróbált. A „beszédet” segíti a szónok eleven személye. Személyisége, hangja, az élő helyzet, amelyben elhangzik, a hallgatóság ráhangoltsága stb. Vagyis: ezek mind lényegében az irodalmi stíluson kívüli tényezők. Nos: én a Modernség és hagyomány viszonyának fogalmi, értelmező kifejtése* c. tanulmánynak is vehető, elmondott „előadásomat” úgy igyekeztem megírni, mintha eleve a pódiumra, szószékre, de azért valamiféle „szónoki-esszének” is szánnám. Ezért vannak benne csupán elkezdett, de ki nem futtatott gondolatok, esetleg kissé félreérthetők is, s mivel az ember,.önkritikus lény” is — úgy vélem — valamit pótolni sohase szégyen. Önmagam örökös mentsége állandóan időszerű. Még egy fontos kérdés: magunk se tudjuk, mit hol olvastunk — ezért csak arra figyeljenek a tanulmányban, ami többé-kevésbé eredeti gondolat. A többletet nézzük, s akkor — esetleg — nem csalatkozunk. A FOLYTATÁSOK, ÉKELÉSEK Az 56. old. első bekezdésének végére: E viszonyító vagy hasonlító (összevető, komparatív) tudat egész gondolkodásunk egyik alapja, mégpedig valamivel a közvetlen érzékelés után, (amely szinesztéziás, egyidejű tapasztalás) és fölött, s az elvont gondolkodás mint nagy egész előtt; tehát a kettő között áll. Az egységes tudat tehát — kissé költői képben kifejezve —„tudatsávokból” áll, de talán ennél pontosabb, ha „tudatrácsnak” képzeljük el: minden rácsrúd kapcsolatban van a másikkal a keresztezőpontokon, ezek gócoknak is felfoghatók, attól függetlenül, hogy az egyik vízszintesen, a másik függőlegesen helyezkedik el. A rácsrudak végei pedig a— nevezzük így — „rácskerethez” kapcsolódnak. E „rácskeretet”, ha úgy fogjuk fel, mint a tudattól függetlenül-is-létező mást, akkor látjuk: mindegyik rácsrudat ez „rögzíti”; ez „táplál”, hogy az egész „építmény” önmagában is megálló, összetartozó rácsrendszer lehessen. A tudat nemcsak maga is valóság, de ami összefogja, ami „kohézióját” adja, az is az: a tőle független valóság. Hasonlatosan ama tengeri élő szervezetekhez, amely- lyeket, ha a tengervíz nyomása alól elvesznek, széthullnak. Ahogy végül is minden „képkeretnek” csak látszólag, csak első felszínes látásra annyi afunkciója, hogy a kép „elegánsabb” legyen, valójában a,,keret”-nek ennél sokkal nagyobb szerepe van. A ke* Megjelent a Forrás 1975/3-as számában. 54
