Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Fábián Zoltán: Praeceptor mundi

rozza. A tanár—a közkeletű s nem ritkán rosszindulatú vélekedéssel ellentétben — nem elnyomta, hanem ösztökélte bennünk az alkotóművészt.

Kodály egyik kedves, Londonba került tanítványa, Seiber Mátyás — nyilván szeretet s tisztelet diktálta féltésből — úgy tartotta, hogy a tanítás elrabolja mestere idejét az igazi alkotómunkától: a zeneszerzéstől. Volt-e közöttük erről párbeszéd, nem tudom. De azt tudom, hogy amikor Seiber Mátyás meghalt, Kodály gyászkart komponált, s ezzel búcsúzott tőle; gyászkart, amelyben — híven önmaga hitvallásához — ismét szintézist teremtett: egybeolvasztotta a gregorián, a Palestrina és a németalföldi kórusművészet örökségét a magyar siratóénekekkel.

A „Fölszállott a páva”-zenekari változatok előadása előtt 1950-ben így kezdte bevezetőjét: „Minden nemzeti zenekultúra a népzene és a műzene egészséges viszonyán alapszik. Csak az a zene szólhat a néphez, amely a nép saját ősi hagyományából nőtt ki.” Harmadik alkotó korszakának ez volt a központi gondolata, s hogy ennek jegyében — a pedagógiai művek mellett — remekműveket lehet írni, arra kitűnő példa éppen a „Fölszállott a páva”, amely nemcsak Kodály Zoltán életművében, hanem az egész európai zeneművészetben a legnagyobb művek sorába tartozik. Nem hiszem, hogy túlzók, de megítélésem szerint ilyen tökéletes, egy zenei gondolatból épülő variációs kompozíciót Mozart, Beethoven és Liszt írt Kodály előtt.

Ő maga — fentebb idézett bevezetőjében — azt mondta róla: „Megértéséhezsemmiféle zenei szaktudás nem kell. De kell ismerni a népdalt, amelyből, mint a virág a magból, kinőtt. ... Ha azután magunkban hangtalanul énekeljük a dallamot, míg a zene szól, kihalljuk a legtarkább változatok közül is, s ezzel végig kezünkben tartjuk a fonalat.”

Milyen egyszerű, világos, kristálytiszta program: ismerd a népdalt, s megérted a művet. A hangversenyen ő maga vezényelt, s a mű előtt a Budapesti Kórus elénekelte a népdalt, hogy a hallgató közönség hangtalanul együtt énekelhesse majd az ősi dallamot a zenekarral, így végig kezében tarthassa a fonalat.

Ott voltam ezen a hangversenyen. Azóta is az a belső kép él bennem, amely akkor támadt, valahányszor azóta újból meghallgatom. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany és Ady látomást indító versei idéződnek fel: a „Huszt” és „Himnusz”, a „Szózat”, az „Előszó” és „A vén cigány”, az „Egy gondolat bánt engemet”, „A puszta télen”, a „Föltámadott a tenger” és az „Európa csendes, újra csendes”, a „Toldi”, a „Tengerihántás”, a „Vörös Rébék”, és a „Walesi bárdok”, a „Góg és Magóg fia vagyok én”, a „Magyar ugaron”, az „Ős Kaján”, a „Dózsa György lakomáján” és „A márciusi Naphoz”. — A sor nem teljes — nem is lehezaz—, de jelez valami törvényszerűt, amelynek egyik kútfője Kodály Zoltán zeneművészete és tanítása.

Igen, de mi van azokkal, akik nem ismerik sem a magyar népdalt, sem a magyar költészetet és történelmet? Velük mi van?

Pár éve megkérdeztem egyik holland ismerősömtől — miután hanglemezről közösen meghallgattuk a „Páva”-variációkat — milyen hatással volt rá a zene? Első mondata az volt: víziói támadtak hallgatása közben. Víziói? Miféle víziói? Faggatni kezdtem; kíváncsi voltam, hogy egy egészen más tudattal, emlékekkel élő emberben mi mindent idéz fel ez a zene?!

Először nagy-nagy síkság közepén érezte magát, ahol nem látni mást, csak körben az eget, majd hirtelen tengerré vált körülötte a föld, rengeni, hullámzani kezdett. Aztán szorongató szegénységet látott, minduntalan Van Gogh „Krumplievők” képe tolult fel benne. („Az öreg torony” nem jelent meg?) De igen, többször is, a varjakkal, a temetővel, s egyszer hosszú gyászmenet vonult el a tövében. Volt, amikor erdőben érezte magát, mélyeket lélegző rengetegben, máskor meg búzaföldön, amely zöld-arany fénnyel sugárzott. (Van Gogh ,,Aratás”-a?) Igen-igen, éppen olyan volt azokkal az apró,

52