Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Fábián Zoltán: Praeceptor mundi
nában, győztes csaták után „hevenyében koholt énekek” hangzottak. A népdal mindenütt sűrű műfaj volt: líra, epika, történelmi ének, de dalt szereztek a bölcsők ren- getésére és a kisdedek örömére is. Kodály ezt az éneklő Magyarországot akarta feltámasztani a lelkekre rakódott por és hamu alól: honalapító hevülete sohasem fogyatkozott. Ott volt mindenütt, ahol veszély fenyegette műveltségünket, ahová segítségül hívták, de tiltakozó szavát is fölemelte, ha kellett. Tekintetével igazságot tett, jobbjával vezényelt, és áldást osztott. A húszas években olykor még csak kevés igazak csapata hallgatta, de a harmincas évek elején már színültig megtelt Debrecenben az Aranybika nagyterme. Az első sorban ültem Gulyás Pállal, s midőn Kodály a színpadra lépett vezényelni, megfogtam Gulyás karját: „Álljunk fel”! Példánkat mindenki követte, zúgott a taps, Kodály előbb meglepődött, azután meghatottság öntötte el arcát, Érezte, hogy immár sereg tiszteleg. Mennél inkább közeledem a sír felé, annál kevésbé érdekel a halál. Nem foglalkoztat, mivel nem hiszek benne. Nincs halál, mivel a Lét szándéka merőben más, a beavatottak jól tudják ezt. Ady utolsó pillanatában megemelte jobbját, és legyintett: „Ettől féltek?” Kodály sem halt meg. Más történt véle: zenéből zenébe tért. Ó-Budán, 1975 március—április. FÁBIÁN ZOLTÁN PRAECEPTOR MUNDI Kodály Zoltán írásaiban újra és újra visszatérő jelző a „tiszta”, az „egyszerű”, a „világos”, és mindig a legnagyobb követelményt, egyben dicséretet jelenti, ha ezekkel élt, akár kritikát írt, akár előszót, akár megnyitó beszédet mondott, vagy éppen a magyar népzenéről eszmélkedett, s fejtette ki gondolatait. Érdemes felidézni írásaiból néhány olyan részletet, amelyben ott vannak ezek a jelzők, hol külön-külön, hol együtt, egymást erősítve; érdemes és tanulságos. Debussy cselló-szonátájáról írta — a Waldbauer-Kerpely négyes hangvesenye után 1917-ben — a következőt: „Debussy szonátája mintha újabb, konstruktívabb irányú fejlődésének akarna irányjelzője lenni. ... Ebben a művében ... sok jó tulajdonságot találunk: tökéletes ízlést, a gondolat és forma teljes egyensúlyát, dagálytalan, precíz rövidséget, egyszerűséget és jó hangzást.”— A hangversenyhez és az idézethez hozzá tartozik, hogy a Debussy-szonáta zongoraszólamát Bartók Béla játszotta, s Kodály nem mulasztja el a kritika végén Bartókról megjegyezni: „a legtöbb érdekes, új zongora- muzsika bemutatója az ő nevéhez fűződik.” Egy év múlva Bartók Béla II. Vonósnégyeséről ezzel a bekezdéssel kezdi a „Nyugatban megjelent rövid értekezését: „Középszerű tehetségek fejlődése, ha van, rendesen a bonyolultság, mesterkéltség, csillogás felé halad, az a kevés, amit mondani tudnak, mindig cifrább köntösbe burkolózik. Az igaziak azonban a nagy egyszerűség felé tartanak, mind jobban félretolva a külsőséges hatást, gondolatuk mind inkább levetkezi mindazt, ami nem organikusan tartozik hozzá.” Fontos — már csak az érdekes törvényszerűség kedvéért is —, hogy Kodály Zoltán is abban az évben, 1918-ban komponálta új törekvéseit summázó II. Vonósnégyesét, s ennek az időszaknak a termése az a dalsorozat, amely Kölcsey, Berzsenyi, Csokonai, Ady és Balázs Béla verseire született. (Bartók szintén ekkortájt írta dalait Ady Endre és Balázs Béla verseire.) 49
