Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Fábián Zoltán: Praeceptor mundi
Az első nagy számvetés ideje ez Kodály és Bartók életében egyaránt; az elmélyülés, a befeléfordulás évei — nyugodtan írhatom:a közös számvetés korszaka, amelyre a belső érlelődéssel együtt a nagy történelmi fordulatot megnyitó I. világháború is késztette őket. Nem véletlen — éppen törvényszerű —, hogy mind a kettőjük zeneszerzői munkásságában a meghittebb, meditáló kamarazenei művek vannak többségben. Ezekben fogalmazzák meg igazán önmagukat. Övék már a Vikár Béla nyomdokain felkutatott magyar népzene, szakítottak a „német zenei provincializmus”-sal, s megtanulták a francia iskolától, amit akkoriban megtanulhattak. Szükség volt az összegzésre, hogy majd merészebben léphessenek előre a szintézist teremtő — egyszerűség felé. A következő idézet 1922-ből való. Az akkor Coolidge-díjat kapott Weiner Leóról, díjnyertes művéről (ez is vonósnégyes és éppen II.) írta a következőt: „Ilyennek látjuk őt új vonósnégyesében: érettnek, egy kicsit borús hangulatúnak, de mindig ugyanannak, aki tökéletesen ismeri a mesterség titkait, kedveli a világos formákat, a kristály- tiszta kifejezési módot és az áttetsző hangzást.” Egy évvel a „Psalmus Hungaricus” előtt írta le a fentebb idézett mondatot Kodály, éppen ezért nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a kortársról írott méltatásba belefogalmazta „ars poeticá”-jának sarkallatos tételét is: világosság, tisztaság és a mesterség ismerete. Nem számoltam össze — gondolom, képtelenség lenne —, hány kritika és elemzés látott napvilágot eddig a „Psalmus”-ról, de statisztikai kimutatás nélkül bízvást merem állítani, hogy Kodály alapozó fogalmai valamilyen változattal benne vannak az írásokban. A sok közül példának ide kívánkozik két külföldi kritika egy-egy mondata; ezek szerzői biztosan nem olvasták Kodály írását Weinerről, tehát a zenemű, a „Psalmus Hungaricus” hatására fogalmazták meg véleményüket. Mind a két írás 1929-ből való. Oskar Bie ezt írta: „Egyike a legszebb és legérettebb modern műveknek; tagolódás, szellem, elképzelés, eredetiség, feltalálás és érzelem legnagyobb mértékben egyesülnek benne.” W. Schrenk pedig ezt: „Eleven zene, tele van plasztikával és erővel; rendkívül szuggesztív, szenvedélyesen hullámzó kifejezés váltakozik benne nyugodt részekkel. A jellemző jelzők használatának nyoma Kodály Zoltán írásaiban messzire vezet, s nem is akárhová! „Mi a magyar a zenében?” címmel az,.Apollo” című folyóiratnak írt tanulmányt 1939-ben. Ebből való a következő meghatározás: „Ritmusa éles, határozott, változatos. Dallama lendületes, szabad mozgású, nem előre elgondolt harmonikus alapból félénken kibontakozó. Formája: rövid, arányos, világos, átlátszó. Világos a forma, mikor mindig tudjuk, hol tartunk. Egy népdal leszakadt részéről is meg lehet állapítani, hogy eleje, közepe vagy vége az egésznek. Nyilvánvaló, hogy egyrészt a magyar népzenét tudományosan elemző kutatómunka, másrészt a zeneszerzői remeklések sorozata — jelzésül csak a legsikeresebbek közül néhány: Háry János (1927), Marosszéki táncok (1930), Székely fonó (1931), Galántai táncok (1933), Budavári Te Deum (1936), Felszállotta páva (zenekarra, 1938) és az énekkari művek hegygerinc-vonulata — arra ösztönözte Kodályt, hogy általános érvényűvé tegye a maga és zeneszerző társai törekvéseit, stílusjegyeit. Gondolom, erősíti érvelésemet, ha ide sorakoztatom Bartók Béla ekkoriban született, legismertebb műveinek címét: Táncszvit (1923) I. és II. Zongoraverseny (1926,1930), I. és II. Rapszódia (1928), Cantata profana (1930), Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára (1936) és a zongorára írt Mikrokozmosz sorozat (1926—1937). Új teremtődött, egészen új ezekben az években: a magyar zeneművészet összegző, folytonosságot adó és új utakra indító nagy korszaka, amelynek Kodály Zoltán nemcsak egyik megalkotó mestere volt, hanem tanítója, „praeceptora” is, sőt: szigorú kritikusa — ezt bizonyítják írásai. A tanító szenvedély elemi része jellemének: az egyszerűség, a tisztaság, a világosság 50
