Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Féja Géza: A honalapító
a teremtés rangjára emelkedett. Nem titkolta, hogy rögös és regős nagy út áll előttünk, elölről és alulról kell kezdenünk mindent. Vissza kell térnünk többek között a cseremisz dalkincshez, és le kell hajolnunk az óvodában a kisdedekhez. A cseremisz dalokat gránitnak nevezte, és midőn ezt az írását olvastam, a Magyar Szemle hajdani támadására gondoltam: vajon mikor és hol éltek a cseremisz grófok és urak, kiknek szerzeményeit a halászok és vadászok ,.széténekelték?” Ugyancsak Kodály ismerte fel elsőnek az óvoda roppant jelentőségét: ott tudjuk a kisdedek „tudatalattiját” megszállni, és a kultúra magvait elvetni. Megteremtette a zenei oktatás módszertanát, művéből világesemény lett. Másik beláthatatlan értékű cselekedete a népdal és a népzene emlékeinek, „periratainak”, „vádbeszédeinek” és bizonyságtételeinek kiadása. Az immár csaknem eltemetett „gránitot” közkinccsé tette. Ehhez csatlakozik Arany János népdalgyűjteményének a kiadása, 1917-re tervezték, de csak harmincöt esztendő után látott napvilágot. De miért vélte Kodály ennyire fontosnak megjelenését? Arany sohasem gyűjtött népdalt, azt jegyezte le, amit Szalontán közvetlen környezetében hallott, a népi hagyomány mélyrétegével, sajnos, nem ismerkedett meg, pedig mennyire termékenyítő hatást tehettek volna reá. Két sor töredékre talált: Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült. És ebből a két sorból bontotta ki egyik legszebb balladáját. Arany gyűjteményének kiadása egyrészt azért fontos, mert bizonyságot tesz, hogy nála a vers „zenei fogantatásé”, és „mit tanulhat a költő a népdaltól, ha teljességében, dallamostul zeng benne”. Kodály, midőn Arany költészetének fogantatásáról ír, tulajdonképpen a líra eredeti fogantatását fogalmazza meg. Nem túloztam, midőn azt írtam, hogy „mindenünk” volt, lám, „ars poétikája” sem hiányzik. Kodály Arany gyűjteményéről írt rövid, de annál töményebb tanulmányában azt is megállapítja, hogy a költő lelkének rejtett zugaiba világít, és néhány vonással egy esedékes nagy tanulmány vázlatát vetíti elénk. Ez a tanulmány teljesebben és merőben új szempontokból világítaná meg Arany sorsát és életművét, csak a feladat méltó teljesítője hiányzik. Mennyit kerestük ősköltészetünket, naiv eposzunkat, „Kalevalánkat” mindhiába. Kodály megtalálta népköltészetünkben, ismét csak hivatott géniusz kellene egységbe rendezéséhez. Kodály örökül hagyott feladatokat is, de miként sáfárkodnak majd vélük az új nemzedékek? Hitet tettem, hogy Kodály több a nemzetnevelőnél, a honalapító emberi rangja illeti meg. A két világháború között, midőn egységes társadalom helyett méltatlan vezetői valósággal szétdarabolták a nemzetet, midőn testi és lelki aszállyal tartották féken a jussát követelő népet, Kodály a nemzeti egység egyik alapvető feltételeiét kezdte megteremteni: az éneklő Magyarországot. A XVI-ik század félelmetes válságában is egyszerre énekelni kezdett az ország, még a végvárak éhező, rongyos vitézei is énekmondókat tartottak, Tinódi csupán kiemelkedő nagy példa volt a sokból. Ez az ének tartotta össze a csaknem széthulló társadalmat. Kodály Psalmusa megörökíti a XVI-ik század sorsát és lelkét, ez azonban életművének csak egyik állomása. Ernyedetlenül járta az országot, mindenüvé elzarándokolt, ahonnét ősi dallamot vagy énekfoszlányt hozott a szél. Még nagyobb utakat tett lélekben a népvándorlás nyomdokait követve a régi hazák, az őshaza, a rokon népek felé. Mennél messzebbre és mélyebbre ment, annál egységesebb dalkultúrára talált. A népek ősi társadalma „együtt énekelt” békében és háborúban, hagyományos énekeket őrzött, újakat szerzett,s bocsájtott messze útra,dalolt hétköznap és az ünnepeken, munka közben, ottho48
