Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Koltay Gábor: Beszélgetés Vargyas Lajossal és Martin Györggyel
— Ez a kérdés például a táncházakban nem merül fel, hisz ott a néptáncok egyszerű, legtermészetesebb formáit lehet csak alkalmazni. Az ún. „népi táncegyüttes” történetileg kialakult forma Kelet- Európában, s már a sajátos színpadi néptáncművészet kialakítását végezte el. Kezdetben az önmagáért való táncolás és a színpadi produkció mozzanatai összemosódtak tevékenységükben. Később a színpadi munka került előtérbe, s ennek során a néptáncok egyre magasabbfokú stilizálása, végletes esetekben pedig kimondott vagy kimondatlan megtagadása lett „divattá”. Mindenesetre, ha az ún. néptáncegyüttes gyökereit elszakítja, s a néptáncról, mint kiindulási alapról megfeledkezik, akkor sajátos funkcióját, s ezzel szinte létjogát is elveszti: megszűnik közvetíteni a kelet-európai néptáncok értékeit a „magas kultúra”, a „táncművészet” felé. Ennek pedig mindig használt a friss vérátömlesztés. De most nem az együttesekről van szó. Az utóbbi időben kialakult egy olyan igény is, hogy a fiatalok nemcsak szórakoztatni, hanem szórakozni is akarnak a néptánccal. Ez a néptáncegyüttesekre, a színpadi táncművészetre nézve is jelentős dolog, mert értő közönség megjelenésére van lehetőség. A táncanyagot gyakorlatból ismerő közönség másképp nézi a színpadi művet. Már ott is vagyunk Bartók és Kodály törekvéseinél, akik közönséget is akartak nevelni az új magyar zene, s általában a zenekultúra befogadására, s ennek megalapozásában a népdal megismertetésére támaszkodtak. Nem az önmagáért való néptánc és a színpadi munka szembeállítására, ellentétére, hanem termékeny kölcsönhatásuk felismerésére és alkalmazására van szükség. Bartók és Kodály művelődési célkitűzéseihez viszonyítva mi a helye és szerepe az új népzenei mozgalomnak? — Bartók és Kodály zenei örökségünk értékeit két úton származtatta vissza nemzeti kultúránkba. Egyrészt új, magasrendű zeneművek alkotásával, másrészt pedig a zenei műveltség szintjének emelésére a közművelődés részévé kívánták tenni a népzenét, úgy, hogy azt az emberek újra anyanyelvűknek érezzék. Ezt Kodály elsősorban az iskolai nevelés útján indította el, ahol a zenei írásbeliség segítségével a magyar népzene egyszerű formáinak ismeretétől a világ zeneirodalmának befogadásáig nyílhat út. Sebőék, s az új zenei mozgalom képviselői nem a magas művészet berkeiben tevékenykednek, de nem is az iskolai nevelés keretében szolgálják a népzene ügyét. Hisz ők már nem az iskolások generációjára hatnak. Az iskolából már kilépő fiatalság népzenei érdeklődésére az utóbbi időkben tömegméretekben nem volt példa. Ezt nyilvánvalóan a „Páva” óta, 3—4 éve létrejött mozgalom alakította ki. Jó volna erről tudni Kodály véleményét, aki már nem érhette meg ennek elindulását. Kodály minden új, modern dologra azonnal reagált, ha abban értéket látott. Hallatlan biztonsággal látta meg az újabb jelenségekben is azokat a tendenciákat, amelyek a jövő számára jelenthetnek valamit. Halála előtt néhány évvel egy erdélyi parasztmuzsikust láttunk vendégül Pesten, akitől többek között azt firtatta, hogy a zenész szokott-e egyidejűleg dalolni is, mert ő Bukovinában, az 1910-es években még találkozott ezzel a gyakorlattal. Nem tudjuk, hogy Kodály tisztán tudományos célzattal érdeklődött ez után, vagy pedig az akkor már egyre nagyobb mennyiségbenfelhalmozódó értékes hangszeres zenei anyag és az általa fontosabbnak tartott énekelt népdalok együttes felhasználásának gondolata is lappangott-e benne. Néhány év múlva már megvalósulva láthatta volna a két ág összefonódását. Sebőék fellépésében éppen az volt az újszerű, hogy az énekelt és a hangszeres zenét összekapcsolva alkalmazták, ami a paraszt-és cigánymuzsikusok gyakorlatából már régen eltűnt, s ezt a hajdani egységet hitelesebben, más módon, más dallamanyaggal, újszerűbben állították vissza, mint a cigányzenekari kísérettel éneklő népdalénekesek. Ön az eredeti vagy a megkomponált, stilizált néptáncrepertoár hívének tartja magát? 42
