Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Vekerdi László - Bakos István: Önismeret és kutatás
látványosságot, és a tudomány — legalábbis a múzeumi része — hajlik rá, hogy kiszolgálja a keresletet. Ez persze nem magyar jelenség, ismétlem. Európa- s Amerika- szerte tapasztalható. — Jugoszláviában például nem egészen van így! — Mert ott még van falu, nemcsak falumúzeum! — A nagyvárosi embernek persze mindez már csak romantika. — Nem romantika, mert a romantika végső soron nemes dolog! Ez a néprajzi érdeklődés meg szentimentális nosztalgia az elveszett javak után. Ha én otthon a ruhásládában kutatok és meglelem a gyerekkori kisingemet, meghatódom és kontaktust érzek: régi magammal. Hanem ez azért még nem tudomány és nem érték! — No de hogyan érdekelje az embereket a néprajzból az, ami tényleg érdekes benne, ha sehol sem oktatják? A középiskolában csak hegy- és vízrajzot tanítanak, ásványokat, ipari üzemeket, vasúti csomópontokat, politikai határokat, dehogy miféle emberek élnek s dolgoznak ott, az senkit sem érdekel! — Ezt tényleg érdemes erősen hangsúlyozni, hogy a néprajz az utóbbi 30—50 év közismereti anyagából teljesen hiányzik! A vidéki népművelők által összeállított igények is legalább 40—50 évvel ezelőtti igények. — De nehéz vitatkozni velük, szinte lehetetlen. Mert például 1—2 éve Bács megyében nyolc múzeumi néprajzos dolgozott, s a TIT-en belül nem bírtak létrehozni egy csoportot! Méghozzá ezek jól képzett, jó képességű erők, Bács-Kiskun megye pedig az egyik legjobb megye, felsőfokú tanintézettel, s jól kvalifikált emberekkel, akik múzeumon kívül foglalkoznak néprajzzal, és nem lehet elvergődni odáig hogy tudományosan dolgozhassanak. De még a múzeumi néprajzos se dolgozhat, mert minden adminisztrációt rásóznak, mondván, hogy a régésznek ásatni kell, a történésznek a levéltárban kell kutatni. Mintha nem lenne meg a néprajzosnak is a maga szakmai tennivalója! És ez nemcsak Bács megyére áll, országos jelenség. Néhány éve még néprajz szempontjából is tudományos műhelyeknek tekintették a múzeumokat, ma ez a felfogás megszűnőben van, vagy már meg is szűnt. Pedig modern tudományos néprajzi, vagy komplex társadalomtudományi vizsgálatokkal kellene megalapozni az optimális településhálózatot, hiszen a településekben a létesítményeken s „termelvényeken” kívül mégis csak ott vannak az emberek is; illetve nemcsak ott vannak: ott élnek, s az életüket igen nagy mértékben olyan tényezők irányítják s determinálják, amiket csak a modern néprajz tud adekvát módon vizsgálni. De hiába mondom, nem értik meg. Senkit se érdekel. Igaz, hogy megint a képzés elégtelenségére hivatkozhatunk: hogyan higgyék el a néprajz hasznát, ha nem ismerik? — Az a baj, hogy az embereket — többnyire a gyűjtőket is beleértve — csak a föl klór érdekli a néprajzból, a népművészet! — És hiába beszélünk a paraszti — s ipari — termelésről, a munka s az élet közösségi feltételeiről s meghatározóiról, az nem érdekli őket. — Én mindig óriási érdeklődést tapasztalok, ha Afrikáról beszélek! — Ne viccelj, az egzotikum mindig vonzza az embereket! — Az a helyzet, hogy ha a járási vagy megyei TIT-szervező nem ért vele egyet, akkor nem lehet semmiféle értelmes néprajzi ismeretterjesztésbe kezdeni; márpedig a néprajzi műveltség nálunk nagyon gyenge lábon áll. — Többször próbálták a néprajzot bevezetni az iskolába. Egyszer már tankönyv is készült. El is tűnt. Pedig nem volt egészen használhatatlan. — S így a néprajz ahhoz képest, hogy tényleg milyen nagy az érdeklődés iránta, nem igazán tudatformáló erő. — Az kellene pedig legyen, mert kiválóan alkalmas az emberek egymás iránti érdeklődésének a fokozására. S ez ma egyre inkább hiánycikk nálunk. 25
