Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Vekerdi László - Bakos István: Önismeret és kutatás
A néprajz hazai történetét akár Anonymusszal is kezdhetjük, aki az énekmondókról s mesemondókról az első — igaz, lebecsülő — följegyzést hagyta ránk; ezt is for- mulaszerűen természetesen, hisz ezek az anonymusi formulák a hatodik századi pat- risztikai irodalomtól kezdve élnek a népmesével kapcsolatban, s elismétlik minden olyan szövegről, ami nem hasonlítható a szentírás és az egyházatyák hitelességéhez. S ezek az egykori följegyzések éppen formálisságukban értékes és használható forrásaink ma is. A mi tudományunk univerzális igénnyel lép föl, mert mind a társadalom és a gazdálkodás, mind a kultúra történeti és földrajzi elterjedését, az emberi viselkedésformák egy sajátos rendszerét vizsgálja. A történethez való viszonyát tekintve két nagy, módszertanilag is különböző ágra osztható. Az egyik ága a nemzetségi társadalomig érkező társadalmakat, kultúrákat vizsgálja; ez az, amit Magyarországon régebben etnológiának hívtak, most egyetemes néprajznak, vagy kulturális antropológiának. A másik ága pedig a paraszti társadalmak életét vizsgálja a nemzetségi társadalomtól a feudalizmuson át egész a kapitalizálódásig. A magyar néprajz a magyar paraszti társadalom vizsgálata, természetesen olyan módon, hogy minden előzményt figyelembe vesz, ha úgy tetszik 3000 évre, a finnugor közösségből való első kiszakadásunkig visszamenőleg, hiszen a siratódallamokat, az epikus dallamtípusok egy csoportját, a gyerekdallamokat Kodályék az ugor közösségig nyomozhatták, Vargyas kutatásai, Szabolcsi Bencének a pentaton dallamokkal kapcsolatos vizsgálatai mind erre vallanak. A népmeséink egy rétege ugyanezt mutatja, Kőmíves Kelemen balladája, ami az emberáldozat hiedelméhez és rítusához kapcsolódik, szintén több évezredes múltra utal. Tehát a magyar népi kultúrában több olyan réteg is rejlik, amely honfoglalás előtti évezredekre mutat, vagy pedig azt demonstrálja roppant tanulságosan, hogy milyen átalakulásokon ment keresztül egy motívum. Az építőáldozat első régészeti formáit például az Ur városi ásatásokból ismerjük; a várfalba nagy korsókban eleven embereket falaztak be. S még a XX. század elején is nálunk Borsodban, Hevesben szokás volt újonnan épült házba megkérni egy öreg koldust, hogy első éjszaka aludna ott; vagy bezártak oda egy macskát, kutyát vagy csirkét, így végezvén jelképes építőáldozatot, hogy ha a helyi szellem bosszút akar állni, hát ott az első napra az az öreg koldus vagy valami állat. Ilyen máig ható hiedelem él több ezer esztendeje; átalakult, transzformált formában. És a néprajzosnak az ilyen átalakulásokon keresztül is meg kell látni azt az alapgondolatot, azt a rítust vagy hiedelmet, azt a cselekvésformát, ami az ilyen elcsökevényesedett alakban él és hat. Ezért szokták mondani, hogy a néprajz a kezdetek tudománya. Persze ez elsősorban arra vonatkozik, amit egyetemes néprajznak nevezünk. Ide tartozik például a számokkal való gondolkozás kezdete, a fogalomalkotás, a fogalomelvonás kezdeteinek a vizsgálata. Ezen túl azonban az építkezés, a gazdálkodás, a domesztikáció, a művelődés alapjainak a kialakulása, az epikus és egyéb költészeti formák kialakulása is mind a mi kutatási körünkbe vág, sőt azt is vizsgálhatjuk, egyelőre még, hogy hogyan születik az alkotás kis közösségekben; hogyan alakul, mint módosul, hogyan hal el, hiszen a legutóbbi UNESCO-statisztikák szerint 850—900 millióra becsülhető a felnőtt analfabéták száma a világon. Egyelőre tehát nem kell félnie a néprajzosnak attól, hogy kifogy az anyagból, nem kell félnie, hogy nem figyelhet meg eleven népköltészetet teremtő, átalakító és változtató folyamatokat. Legalábbis ami az egyetemes néprajzot illeti. S a néprajznak ezzel az univerzális, egyetemes oldalával szorosan összefügg a másik arca; a lokális, a hazai, a nemzeti. Szívesen mondogatjuk a néprajzról, hogy nemzeti tudomány és nem szívesen hallgatjuk, amikor azt mondják, hogy „narodnyik”, vagy „nacionalista”, vagy épp „soviniszta” diszciplína, ami persze nem is igaz. Természetes, 22
