Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - SZEMLE - P. Kovács Imre: Vallomás barangolás közben (Beke György: Feketeügy)
A megoldás ígéretes. Deda szeretnivalóan szabad és kötetlen, szinte gyermeki frissességgel emberi ember. Minden tettéből az a hit sugárzik, hogy joga van a maga rendje szerint magához méltón élni. S él is, apró — megint ezt a jelzőt kell mondani: gyermeki praktikákkal játszva ki mindent, ami korlátozná vagy lefokozná. Ennek azonban ára van: az élet perifériájára szorul. (Beszédes kontraszt: a természetes élet válik periférikussá!) A szabadulás, a kitörés gondolata egyre erősebb benne. Régen dédelgetett terve: ifjúsága színhelyére, Itáliába menni, valamikori önmagához visszaszökni. (Költői gesztus: nem olaszországi útról beszél a könyv. Via Itália, — mondja címével is, így, idegenesen, éreztetve a szó varázsát, képzeletet lobbantó, nosztalgikus álmokat keltő erejét.) Fejezeteken át sűrűsödik, s alakul ki aztán robbanásszerűen a tragikus ellentét a cél képtelensége, s a cél elérését nagyon is lehetségesnek állító szívós, minden apró részletre kiterjedő készülődés közt, amit rögtön tovább mélyít, hogy nemcsak egy záruló, de egy most nyíló élet is a vállalkozás tétje, bennük és általuk természetesen az is, amit a teljesség lehetőségeiből ők ketten képviselnek. Domonkos István tehetségét dicséri, nemcsak hitető erejét, de azt a képességét is, amivel olvasóit együttérzésre indítja, hogy akarjuk, nagyon akarjuk, sikerüljön az út, noha tudjuk, lehetetlen. Mert ezer apró jelből látni, az öreg az álmait kergeti. S miközben egy megélt élet a maga aranyidejét, világgal való azonosulásának pillanatait keresve önmagába fordul, véglegesen kirekeszti magát mindenből. Jellemző, hogy a fiú lett ebben a kapcsolatban a felnőtt, s az öreg bizonyult — önveszejtő következetességében, látásában, gondolkodásában, véd- telenségében — gyermeknek. Pontosabban olyan embernek, aki képes emberként, emberhez méltón élni és pusztulni. Ő nincs a címlapon, s a fiúcskában is csak a világról való olyan tudásként él, ami nem enged már hinni abban, hogy Itália elérhető. Marad a kérdés, miért éppen a gyerekek, s egy öreg ürügyén mondta el mindezt, mégpedig minden fontoskodás és okoskodás nélkül, feszes, jól épített, olvasmánynak is izgalmas könyvében Domonkos István! Nyilván azért, hogy — az Új Symposion nevű folyóirat első nemzedékének tagjaként, egy olyan irodalomban, amelynek egyik fontos motívuma éppen a szökés — elmondhassa és bizonyíthassa: lehetetlen szökni. Balázs Feri maradni kényszerül. Maradni és élni úgy, hogy Deda odavan, hogy Viki-Radiátor elbújdo- sott, hogy nincs Heli (éppen a Viki-Radiátor felrobbantotta ágyúgolyótól pusztul el); maradni és élni kényszerül egyedül és jövőtlenül. S itt, a gyereksorsban érzékelhető veszteségek értetik meg mekkora fájdalmat beszél ki a Via Itáliában Domonkos István. Olyan érzelmeket, illúziótla- nul, anyaga felől azonban fesztelenül, amelyekről eddig, az érzelmesség vádja nélkül a jugoszláviai magyar irodalomban nem szólhatott. S ez azt jelenti — Gion Nándor újabb munkáival összhangban, hogy az Új Symposion nemzedékének szemléletében változni kezdett valami. Hogy e változás fordulat-e, az idő dönti el. Annyi bizonyos, hogy az adott esetben, a Via Itáliában ez a változás igazán jót alkotott. VARGA LAJOS MÁRTON VALLOMÁS BARANGOLÁS KÖZBEN (Beke György: Feketeügy) Beke György már kisdiák korában is méregette az újságírói pályát, de igazán akkor csapott „az acélhegyű ördög” tenyerébe, amikor az Új Székely Nép szerkesztősége körül sürgő-forgó maturandusként a Sepsiszentgyörgyön élő Sza- bédi László asztalára letette első munkáját, egy füzetlapra vetett interjú kérdéseit a magyar— román megbékélés szükségességéről. Idestova harminc esztendeje ennek, egy egész emberöltő illant tova, de Beke György egy percre sem lett hűtlen a tollhoz; Tinódi Lantos Sebestyén országjáró kitartásával s lobogó igazság-zászlójával rója Románia tájait, szülőföldje népének szolgálatában. Riportjainak, tudósításainak, interjúinak számát talán még maga sem tudná leltárba venni, hiszen az asztagba rakott termése sem csekély: kilenc kötetnyit tesz ki. Hírét a Királyhágón innen is szárnyára vette már a szél, és aki eddig emberek ezreit — románokat és magyarokat — faggatta ki a verejtékes hétköznapokról vagy a nemzetiségi sors nem egyszer vibráló gondjairól, az most, a Feketeügy című riportkötetének bevezetésében maga is vallani kényszerül. Nevezetes interjúgyűjteményében, a Tolmács nélkül-ben már hitet tett „a lelkek békéjének szolgálatáról”, ami Erdély népeinek kölcsönös megismerését, az együttélők barátságának erősítését jelenti. Az erdélyi magyar irodalom föladatát — egyben jövőjét is — abban látta, ha az közelebb kerül az élethez, a szocialista társadalom építéséhez, éppen a valóság föltárása által. A Feketeügy bevezetőjében a Huszár Sándorral folytatott beszélgetése erre a gondolatra cseng vissza. A romániai magyar irodalom sajátos helyzetéből fakad, hogy az írónak több terhet kell a vállára venni egyszerre: az írás mellett közéleti ember is, szövetkezeti szervező is és még sok más egyéb is. Az újságírást éppen a valóságföltáró ereje miatt vállalja Beke nem kis öntudattal, a valóság megismerése és a felelősség- vállalás terén pedig Móricz Zsigmondot tekinti eszményképének. A személytelenné váló, „elvont” riportok veszélyét a cifra sallangokban, tulajdonképpen az öncélú irodalmiaskodásban látja, s velük szemben a társadalmi valóságot a 89
