Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
behúnyt szemmel megindult. Rohanni próbált, hogy a támadása meglepetésként érje a mulatozókat. A sarlót felemelte, és rálépett a kompra. — Vigyázz! Balog Mihály kezéből kivették a sarlót, és a sötétben derékon rúgták. Összeesett. Utána az Ernő nevű felemelte a kabátja gallérjánál, és húzta maga után. Levitte a kompról, és feljebb a töltésen lelökte a földre. Megpróbált fölállni, még segítettek is neki, de utána a gyomrába rúgtak. Hang nélkül esett össze. A kompon tovább mulattak, őt pedig otthagyták a töltésoldalon. Koromsötétben, teljesen egyedül ébredt. „Élve maradtam”, csodálkozott maga is. 11. Az eső elállt. A sötétségben egy világító pontot látott meg. ,,A kompon van”, gondolta. Kiáltott. — Hé, ki van ott? Nem válaszoltak. — Hé, hé ... — Ki kiabál? — Én. — Akkor maradj is ott. Balog Mihály újra kiáltott. — Hé! — Mit akar? Most ő nem válaszolt. „Igen, mit akarok? Semmit.” Aztán mégis megfordult és kiáltani akarta . .. — Adjátok vissza . .. De a hangjában nem volt erő. A túlsó oldalon eloltották a lámpát. Hallotta a Szamos egyenletes zúgását. „Itt van előttem, és most követhetném Aladárt és az asszonyt.” A sötétség rátelepedett a szemére, a kezét sem látta, hiába tartotta maga elé. „Most már tudom, mi a halál.” Amikor legutoljára elájult, érezte, hogy megáll a szíve, és elvonult előtte az egész élete. Az apja,az anyja, Aladár, afelesége. Az ismerősei. Még azok is, akikkel csak percekig volt együtt, akikkel csak utazott, vagy az utcán találkozott. Izzadt, kérges tenyerek szorítására emlékezett. Olyan arcokra, amelyek egykedvűen mondták a magukét, részegen előre-hátra imbolyogtak, ittak és hangoskodtak reggeltől estig. A piszkos falú kocsmák keskeny pultjaira könyökölök mosolyogtak rá a vízparton. Itt intettek neki a halála előtt. Nem értette, hogy miért jutott eszébe az a kövér, vörös hajú férfi, aki egyszer megkérdezte tőle a kocsmában, hogy szerinte mennyi egy öl fa. Nem tudta, hogy mennyi egy öl fa. A vörös hajú férfi, még- egyszer megkérdezte tőle, hogy mennyi egy öl fa. Hát annyi, amennyi az öledbe elfér, válaszolta. Erre a vörös hajú arcon köpte, és nekilökte a kályhának. A kályhacsőtől megégett a keze. Aztán, ha abba a kocsmába ment, a kövér, vörös hajú—valószínűleg tüdőbajos volt — úgy nézett rá, mintha le akarná köpni. Balog Mihály félt a tüdőbajostól. Arra gondolt, hogy fizet neki valamit, mondjuk egy korsó sört és kibékül vele, de félt, hogy megint nekilöki a kályhának. Egyszer aztán megállt előtte a tüdőbajos. — Fizetsz valamit? — kérdezte. Balog Mihály indulni akart, de a pénztárosnő rászólt. — Ne menjen. Mindenkivel ezt csinálja. Majd szólok a rendőrnek, éppen itt áll a sarkon. A pénztárosnő olyan széles volt, hogy csak oldalt fért ki a pénztár melletti ajtón, 42
