Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
de a tüdőbajos megelőzte, és kiszaladt a kocsmából. Ha abba a kocsmába ment, a pénztárosnő mellett állt meg, és ha tehette, fizetett valamit a nőnek. A pénztárosnő egy alkalommal elmondta neki, hogy a vörös hajú valamikor a férje volt. De meg akarta ölni. Fojtogatta. A férjét börtönbe zárták. A pénztárosnő közelebb hívta magához Balog Mihályt, és úgy mondta: legjobb lenne, ha megölné magát, mert bolond. Két nap óta van itthon, és egyszer sem jutott eszébe az anyja. Nem tudná megmondani, hány éve halt meg, lehet húsz vagy harminc is, gyerek volt még, amikor meghalt. Úgy jelent meg előtte, hogy két hosszú, csontos kezét a fejére tette, sírt, folytak a könnyei. Az anyja petróleumért küldte a boltba, és ő cigarettát vett helyette. Amikor hazament, az anyja letépte a ruháját, a fejét nekiverte a falnak, s ő alig tudott kiszabadulni a kezei közül. Amikor kiszaladt az udvarra, utána futott. Ő felkapott egy követ és megdobta vele. Az anyja megtántorodott, elesett az udvaron. Nehezen felállt, ő az udvar sarkából nézte. Aztán leült a ház elé. Hosszú csontos kezét a fejére tette, eltakarta a vérfoltot a fején, és sírt. Akkor napokig nem ment haza. Ez sosem jutott eszébe eddig, gondolkodott Balog Mihály. „Anyámnak fekete fejkendője volt, alatta igazgatta a haját. Maga elé bámulva ült a ház előtt, ujjaival támasztotta meg az állát. Behunyta a szemét, de akkor is látott.” Igen —jutott most eszébe —, behunyt szemmel is látott. „Amikor kint voltam a Koportosnál, nem néztem meg a sírját. Mindenkiét megnéztem, csak az övét nem. Ha nincs az a tanyasi ember, akkor megnéztem Volna.” Ha nem hozta volna el a tanyasi ember, még mindig a temetőben lenne. Vagy élve, vagy halva. Mert utálta, gyűlölte a temetőt, meg szerette is. A temető mindenkit magába szívott már, egyedül maradt. De szerette a temetőt, mert még így elhitette magával : itt van a közelben a barátja, a felesége, az anyja. Gyűlölte a temetőt, mert tudta: vége van mindennek, feltámasztani nem lehet senkit. A halál — ahogy a tanyasi ember mondta: bennünk van — mindenre pontot tesz. Kétszer érezte: megsemmisül, szétszakadnak a csontjai, belesüllyed a végtelen mélységbe. A szemébe belemart a sötétség. Ahova nyúlt, amit megérintett, amihez közeledett — sötét volt, ő maga is eggyé vált a sötétséggel. Zuhant, zuhant és tudta: fokozatosan kisebbedik, már csak akkora, mint egy ököl. Akik a Koportosnál vannak eltemetve, mind tudják ezt, csakhogy a titkukat magukkal vitték a sírba. A halál előtt okossá, de homokszemmé is válik az ember. Valahogy így gondolkodott Balog Mihály. Megjelenik az életünk — „az enyém is megjelent, bár az enyém akkora, egy zsebbe is elfér” — és az ember végleg magára marad. Igaza volt a tanyasi embernek: a halál bennünk van. „Most már ismerem és tudom én is. Tudom, nem menekülhetek előle. Megváltás is lenne, ha most jönne, csak lejjebb kellene menni. Belépni a hideg vízbe . . .” Szinte az orra előtt kerülte ki egy bicikli, aki hajtotta, csöngetett is, de későn, majdnem elütötte. — Hé, állj meg, hova mész — szólt halkan, de a biciklin levő ember tovább hajtott. Hallotta az esőkabát surrogását, ahogy hozzáért a bicikli vázához. Figyelt még a bicikli után, s a szeme kezdett lassan hozzászokni a sötétséghez. Azt már az imént is megállapította, hogy az eső megállt, s lassú, kitartó, de nem hideg szél kerekedett. Vizes kabátujjával megtörölte az arcát. Lépett egyet előre, összehúzta magán a vizes ruháját. Nem tudta, mi zümmög a feje felett. Ilyen hangot még sohasem hallott. Balról telefonpóznát pillantott meg, odament, és nekidöntötte a hátát. Most még jobban érezte a zümmögést, és a pózna is remegett. Olyan, mintha élne, gondolta. 43
