Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Szentiványi Kálmán: Elnök, zöld kalapban (Elbeszélés)
kongva menekültek a koszorúvivő lányok. Intézkedett a szüreti öregbíró, más üljön a szürke csikóra, a kárvallott nagygazdalegényt pedig jámborabb öreg lóra ültessék. Jelentkezett a kezesebbik ló gazdája. Felpattant hetykén, de átvetett jobb lába alig érinthette a fényes kengyelt, bal lába a lendülettől beszorulván bokában kificamodott. Magasba emelkedett, majd ájultan zuhant az árokpartra. Orvoshoz vitték a sérültet. Póczik leintett minden vállalkozót. Pohos, fiatal kupec volt ő, aki földjeit elhanyagolta, mert a városokat járva lóeladásokra cigányokkal szövetkezett. Ezüstgombos lajbiban járt, sétapálcával. Rikkantott legényesen, s megközelítette a csikót... Az nem menekült el, leszegett fejjel várakozott az udvarház piros téglakerítésénél, amire belülről kapaszkodtak fel az elmenekült lányok. Felpattant Póczik a csikóra. Az tombolva körbeforgott, s máris nyeklő mozdulattal repült ki a nyeregből Póczik. Az árokba esett és a ló felette kapált dühösen, vicsorogva. .. Aztán iramodott egyet, s megint a kerítésnél állt meg és érdeklődéssel nézte a sokadalmat. Valaki apám nevét kiáltotta. Azt hittem, rosszul hallok. S apám lehajolt hozzám: — Maradj a fák alatt kisfiam, itt nem történhet bajod. Hangosan elsírtam magam félelmemben. Ő könnyed léptekkel közelítette meg a csikót. Mentében elvette.de kettéreccsentette a gazdalegény odakínált ostorát. Veregette a vicsorgó, remegő csikó nyakát, majd madárként röppent a magasba. A csődör fújt visszahajló nyakkal. A kör tág volt, messzebbre rúgtattak a többi lovasok. Görcsös szilfát ölelve már sírni sem tudtam. A csikó nem moccant. Végighullámzott rajta a remegés, majd oldalra lendült, mintha lábai kibicsaklanának, majd veszettül pörögni kezdett, egyik, majd — ritmust váltva — a másik irányban. A kerítésre belülről kapaszkodó lányok rémülten sikongtak. Felkapott az elejével a csődör. Táncolt. Majd meglendült és elnyúltan vágtatni kezdett a falu felé. Aztán elmerült a porfelhőben. A rendezők helyreállították a menetet. Már úgy vagyok, mintha meg se történt volna, de az akkori izgalom és félelem sohasem szállt ki belőlem egészen; a fronton életveszélyben mindig ez merült fel bennem; s aztán negyvenhárom év múlva, apám sírjának partján ugyanezt a bénaságot és nyirkosságot éreztem, s verejtékes lett a testem. Bámultam a kicsinek tűnő olcsó koporsót, s akkor is a szüreti felvonulás, a szürke csikó jutott az eszembe, meg a többi ló, amelyeket apám valaha lovagolt és név szerint emlegetett. Jámbor igavonón a nagygazdalegény. A menet elvonult. Egyik maszka visszafutott hozzám, megsimogatta kenderszőke hajamat. Lőtt egyet a csősz. Aztán otthagytak magamban. Settenkedtem a menet után. A templomtéren, új stációnál hirdette a rekedt kisbíró az ünnepet. A gazdaházakból itókát hoztak a legényeknek. A kapuban nyájas mosollyal a plébános úr támaszkodott. Valaki el kiáltotta magát. S a hangos szónak szárnya kelt. Lassú trappban jött a határból a szürke csikó. Nyugtalankodva táncolni kezdtek a többi lovak. A szürke csődör szalagos sörénye csapzott volt, hasa alatt fehér habcsomó. S könnyedén ült apám a nyeregben, kerek fekete kalapja kissé hátralökve. A sokadalom közepette állította meg az engedelmessé vált állatot. Lepattant róla, megsimogatta a nyakát, a marjára vert, s az odalépő gazdalegénytől elvette a másik ostort. — Ne üsd öcsém, hajót akarsz, megértetted?! Odatolatott a pocakos nagygazda is. Apám hozzáfordult. — Ha megveri a csikót a fia, velem gyűlik meg a baja. Itt van... Bánjanak jól vele, ez már senkit sem vet le. Az öreg a kantárért nyúlt óvatosan, de felülni nem mert. Lassan elvezette. 27
