Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Szentiványi Kálmán: Elnök, zöld kalapban (Elbeszélés)
Apám utánaszólt: — Az istállóban azonnal csutakolja le. . . Vizet csak később adjon neki, ha evett egy keveset. — Aztán figyelmeztetően mondta. — Aki még egyszer ráüt a csikóra, annak eltöröm a kezét! Mire köhincsélt a plébános és megzörrent a csendőrök fegyvere. Apám hozzám jött, leguggolt. — Ugye nem féltél kisfiam? — S rám hunyorított. Nem mertem megszólalni. Már a közelünkben álltak a csendőrök, apám guggoltában nyugodtan felnézett rájuk. S az öreg Bonipertre emlékszem, inas, kuszáit bajuszé, cserzettképű ember volt: az mondta halkan, de csendőrök fülehallatára: — Meglátszik Jánosunk, hogy vörös huszár voltál! A csendőrök továbbléptek. Indították a szüreti felvonulást. Azt hittem akkor: az a vörös huszár, aki megül minden makrancos csikót. Hazamentünk. Apám sovány, napégett arcán, kis bajuszkáján apró verejtékcseppek. Anyámnak persze megvitték már a hírt; a kisajtó kilincsét szorította, síró öcsémet korholta, s ráripakodott a legénykedő vörös huszárra is. A gazdag paraszt küldött még aznap — talán fizetségül? — egy fonott korsó vörösbort, hasonlót ahhoz, amit a Boni- pert verandáján ittunk. A szürke csikó mégse tűrte meg maga mellett a fiatal gazdát. Másnap kirúgta az istállóból. Hurkásra verték, s amint meggyógyult a háta, jó pénzért eladták. Nem emlékszem Bonipertre a gyerekkorból, s bizonyára az én hibám. De látta apám dicsőségét a szüreti felvonuláson. Negyvenkilencben szervezték a gépállomást, s olvastam hamarosan az újságban, hogy a megye első traktorosa Bonipert József. Anyám magyarázta a levélben, mint annyi mindent a távoliét esztendeiben, hogy annak a Bonipertnek a középső fia, aki együtt volt apámmal a vörösben, s megjárta Siófokot is. S az én „gyerekkori barátom” a padláslesöprések idején párttitkár lett otthon, majd elkerült a járáshoz és most Boglyason szövetkezeti elnök. Juli ka elvitte a tálat, tányérokat, hozott még bort. — Meddig él a feleséged? — Legfeljebb egy-két napig. . . — válaszolta halkan Bonipert. — Operálni már nem érdemes. A küszöbön ott állt a lány is. Bonipert hátraszólt: — Nagyanyád előtt hallgass... — Tudtuk régen, hogy nem jön haza élve. Csak nem beszéltünk róla. Nagymama azért kesereg, hogy neki kellett volna elmennie... Nem akar élni. A lány magunkra hagyott. Bonipert arcán ideges rángások haltak el. — A feleségem szerette ezt a házat, mindig ide vágyott. Ha unta a küszködést a boglyasiakkal, egyre könyörgött, addig tartsak ki, amíg ő él. Aztán adjuk el a házat és menjünk vissza a síkságra. Ott majd élhetünk nyugodtan. Dehát megadhatik-e né- künk, csak néhány nyugodt év is?! Ránk csavarodik ez a kor... Mindig azt hittem, még egy kicsit gürcölünk, ráverünk, aztán jön a jó. Elmegyünk akkor is, ha egyik lábunk táncra áll... S lám, lassan eltelik az élet. Azzal vigasztaltam magamat és szegény feleségemet, hogy mi rámentünk, de majd a gyerekek! S láthatod... Lesz nekik nyugalom? Megállás?! Megvan a gond, a vergődés, őket más cipő szorítja, sántítanak eleget. Szegény asszony bízott benne, mondta a kórházban, hívjalak el, te tán segíthetsz. . . Megírod, milyen jól vagyunk és békén hagynak. — Attól tartok Bonipert, túlbecsülsz... Jó óráimban mindig hiszem, hogy megvál28
