Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)
vágókésekkel, foltos dossziékkal, regiszterekkel, cégnyomásos levélpapírosokkal és borítékokkal, melyekre soha egy meleg, emberi, szívből jövő szót nem lehet írni. A falakról térképek és naptárak közül két tábla kiáltott a belépőre, az egyik evvel a felirattal: ,,Az idő pénz!”, a másik evvel: „Magánügyekben ne használjuk a telefont!”. A szóban forgó telefon egy különálló, de megviseltségben a többiektől mit sem különböző íróasztalon állt a sarokban. Az új hivatalnok megérezte, hogy ez az íróasztal Stoll úré, maga Stoll úr azonban nem volt sehol. Egyáltalán senki sem volt a hivatalban, csupán egy nagyfenekű szolga hajlongott a kövér vaskályha előtt a tüzet élesztgetve, mint egy misztikus szertartás papja. A lángok még hidegen lobogtak, s csak közvetlenül a kályha körül szivárgott egy kis gyenge melegség, s terjengett a megpörkölődött por szaga. A szolga az idegen léptekre föltápászkodott, s vörösbajuszos, borostás arcát, s pillátlan híg kék szemét a belépő felé fordította. — Stoll urat keresem — mormogta Jób Tibor s kissé meghajolt, ideges udvariassággal. Majd észbekapott, a faliórára pillantott.s mint akinek sürgős dolga van, hozzátette: — Ilyenkor nem szokott még itt lenni? A szolga jól megnézte a korai látogatót, aztán a markában szorongatott aprófára meredt, s már készen is volt az idegenről alkotott ítéletével, s a válasz szükséges hangjával. ' ' — Jön mingyá— mondta reszelős és elnyújtott hangon —, üjjön csak le. A fiatalember kissé elpirult és leült a fal mellett álló padra. — Ez az ember itt mindent tud rólam — gondolta, ám semmi haragot nem érzett iránta, inkább némi tiszteletet. — Meg kellett volna rfiondanom, hogy én az új tisztviselő vagyok, s megkérdezni, hogy melyik az íróasztalom ... De nem volt"1 eléggé elszánt, hogy jóvátegye mulasztását, s bottal és kalappal a kezében a pádon üldögélve várta a percek múlását. Mint mondani szokás: minden perc egy örökkévalóság volt. Szeme végigkutatta a szoba minden részletét, s újra az egyik táblán akadt meg: „Az idő pénz!” Belenézett üres kalapjába. — Ha ez igaz lenne — gondolta fanyar mosollyal — már minden zsebem tele lenne arannyal. S várt tovább. II. Az óra nemsokára cincogva elütötte a nyolcat. Ebben a pillanatban krákogás, dör- mögés és prüszkölés hallatszott, az ajtó kicsapódott és egy pocakos emberke lódult be rajta. Hogy mindjárt tisztázzuk ezt a pocakot: nem volt ez olyan igazi, jól feszülő és mellényt domborító, tekintélyes pocak, amely a nadrágba igázott földgömböt juttatja eszünkbe, inkább lottyadt, szomorú, egészségtelen, mint egy olvadásnak induló hókupac. A fakó fej nagy, puha tokába volt ágyazva, s az őszesfekete, ritkás haj vizesen és nyíratlanul volt rákefélve a tömzsi nyakra. Két vaskos bajuszpamacs s két picike, barna szem élénkítette a belépő zsírszínű arcát. Jób Tibor tiszteletteljesen fölemelkedett helyéről, az emberke azonban rá se hederí- tétt. Az esernyőjét a sarokba csapta, a kalapját és a felöltőjét egy szekrénybe zárta, s levetve kabátját, ugyanabból a szekrényből egy másikat vett elő. A levetett kabát eléggé kopottnak látszott, s cseppet sem ragyogott a tisztaságtól, ez a munkakabát azonban egyenesen ijesztő volt többféle színű foltjaival s nagy zsírpecsétjeivel. A kis férfiú fölhúzta ezt a szutykos ruhadarabot, s csak azután fordult a fiatalemberhez. — Maga az új tisztviselő, mi? — kiáltott rá rekedt, de barátságos hangon. S rámeresztette kis borsószemét. 9
