Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)
Jób Tibor bemutatkozott. — Stoll — mondta a másik, s felényújtotta szőrös mancsát. S rögtön az egyik tinta- foltos, bicegő lábú asztalhoz vezette. — Nagyon helyes, hogy pontosan jár az irodába. A jó tisztviselő első kötelessége a pontosság. Én abban a minutumban itt vagyok, hogy ez a nyavalyás óra elénekeli a nyolcat. A többi urak persze ... amint látja, még egyik sincs itt. Ezek afiatalurak éjfélig a kávéházban ülnek, vagy pláne bárokba és más lebujokba járnak, s reggel természetesen nem tudnak idejében felkelni. Pedig csak a kávéházban mennyi pénzt el lehet költeni . . . Mondjuk csak egy fekete . . . Meg vesz öt cigarettát... A borravaló ... Aztán a kapupénz... Csupa fölösleges kiadás. Harmadikán már kölcsönkérnek. Énnekem pedig igazán kell minden krajcár.. . Nekem családom van, a feleségem beteg, két nagylányom ... Maga nem szokott kölcsönkérni? Nem? Na ez szép, igazán. Bárokba jár? Mi? Nem? Kávéházba is ritkán? Nagyon helyes ... izé úr . . . hogyan? Jób úr ... ön sokra fogja vinni . .. Stoll úr lélegzetet vett, s elment a saját különálló íróasztalához, hogy munkát hozzon az új tisztviselőnek. A vaskályha barátságosan pattogott, s a lágy meleg kezdett az egész szobában érezhetővé válni. Jób Tibor majdnem hogy kellemesen érezte magát. Stoll úrban némi gyöngédséget sejtett meg, azonkívül szelíden zsörtös kedélyt. Kár, hogy nagy súlyt vet a pontosságra — hiszen olyan jó reggel az ágyban kissé elmerengeni a világ és a lélek dolgain . .. Aztán valami részvétet is érzett sorsa iránt: beteg feleség s két nagylány nem kicsiség. Jobban megvolt az a képesség, hogy beleélje magát idegen emberi életekbe, s egy pár mellékesen elhullajtott szó évek és napok forgását indította el benne. De most nem volt ideje a képzelgésre. Stoll úr kurta karjai alatt nagy halom irománnyal tért vissza, s elébe rakta. Jób Tibor egy pillanatra elsápadt. Vajon mi lesz a feladata? Rettenetes gondolat villámlott át az agyán: hogy háromismeretlenes egyenleteket kell megoldania, amelyekkel oly nehezen tudott boldogulni a gimnáziumban is, a jó váci piaristáknál. Ránézett a rovatolt nyomtatványra, amelyen fölül vastag betűkkel ez állt: Számadás szállítóvevénnyel elszámolt árukról.Stoll úr a mellényzsebéből hegyesre faragott ceruzát húzott ki, s a papírost bökdösve, elnyújtott, éneklő hangon, mintha az ábécét tanítaná egy tudatlan kisgyermeknek, magyarázni kezdett. Hangjában a tudás biztonsága lobogott, s — úgy lehetne mondani — a tárgy iránti lelkesedés. — Nézze csak . . . Ebbe a rovatba írja a dátumot. . . Például november 2 . . . Na. Ide jön a szállítóvevény száma . . . Ezt a vevényen megnézi ... Ez a rovat: honnan vagy hová? Honnan jön vagy hová megy, tudniillik az áru . . . Ide írja a súlyt. Ide a szállítási illetéket. Ide: vevény bélyegilletéke. Ide: mérlegdíj. Na. Most összesen az illetékek. Érti? Mikor teleírta az oldalt, összeadja és átviszi a következőre. Lássa: gyerekjáték, csak vigyázni kell, hogy pontos legyen az összeadás. Pontosság, barátom, ez a legfontosabb. Egyes szavakat, például azt, hogy illeték, különös gyöngédséggel, sőt áhítattal mondott ki. Mint ahogy azt mondják: édesanyám . .. vagy: édes egyetlenem. Aztán egyszerre hangot váltott, s mérgesen rántotta elő a zsebóráját. — Mindjárt negyed kilenc ... A kedves kollégái még nem méltóztattak befáradni... Ha egyszer beállítana ilyenkor az igazgató . . . Majd kitörné a nyakukat. . . Maga is megdöbbent erre a gondolatra. Az előszobából azonban gyönge mocorgás hallatszott, s az ajtóban hirtelen fölbukkant az a szomorú karaván, amely napról-napra a kapualjban gyülekezett össze, hogy a tömeges föllépés, a megosztott felelősség erejével ellensúlyozza a pontos munkakezdet elhanyagolásának bűnét. Nyurga, jóképű, színesen öltözött fiatalember volt a vezérkolompos: határozott léptekkel indult íróasztalához, túlságosan hangos és erőszakoltan nyugodt jóreggelttel lobogtatva kalapját az árva íróasztalok felé. A többiek már inkább csak beszivárogtak 10
