Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
Rosszul számított, az előre tartott botot hamar ellepte a víz. „Megpróbálom még egyszer, s ha nem sikerül, akkor visszafordulok, és lejjebb próbálom meg.” Most azonban a part egyre közelebb jött. Pár méterre lehetett a parttól, amikor ismét mélyült a víz. „Ha meglököm magam, és elkapom a bokrot...” A botot eldobta. Bal kezében levő ruháját megszorította, és meglökte magát. Átjutott. Legalább húsz méterrel feljebb ért partot, mint ahogy a vesszősor állt. „Először megszárítom magam, felveszem a nadrágomat, aztán szedem le a vesszőt.” A meredek parton felkapaszkodott, és egy gyümölcsös szélén állt meg. Vizes alsónadrágjára felvette a nadrágját, felvette az ingét is. Vacogott a foga, annyira fázott. Kiállt a napra. Előtte úgy terült el a sziget, mintha valaki óriási tenyerén tartaná. Most látta csak az árok hosszúságát, amely sötét csíkként húzódott végig a szigeten. A sziget másik végében — ott ahol nem járt — halak csaptak fel. Ruhája felitta a bőrén levő vizet. Fokozatosan száradt meg, s jókedve is fokozatosan tért vissza. A vesszősor fölött áttette a sarlót egyik kezéből a másikba. Lehajolt és gondolkozni kezdett. „Ide egy daru kellene.” A vesszősor alatt a vízpart felé eső részen semmi sem nőtt, csak csupasz föld apró göröngyei tarkállottak. Néha egy-egy kavics belegurult a vízbe. Alulról tehát nem közelíthető meg, nem kapaszkodhat meg semmiben, mert a part annyira meredek, hogy ha megcsúszik, csak a víz állíthatja meg. Felülről, ahol most áll — csak innen lehet leszedni. De nem éri el. Ha lefekszik, és csak a lábával tapad a földhöz, felsőtestével és a kezével előre nyúl — most látja csak —, akkor sem érheti el. A vesszősoron túl láthatta, hogy a part felső szegélye leszakadozik, s a leszakadt földdarabok egyik felét a víz mossa, a másik fele pedig kint van a vízből. „Lemegyek a leszakadt földdarabhoz és onnan nézem meg az útat.” Csak egyféleképpen közelíthette meg. Ha úgy, mint a hegymászók, nekiindul a meredek partnak, minden lábnyomért, minden lépésért megküzd. Hegymászókat még soha sem látott, csupán a helyzet, a távolság felmérése alapján jutott el erre a következtetésre. „A vízre nem nézek, nem fogok elszédülni.” A föld puha, mezítláb jól érezte. Minden lépésnél a lábujjait fúrta a földbe. A szúrós göröngyök meg-megcsúsztak a lába alatt. „Jó, hogy mezítláb vagyok.” Lassan haladt. A part egyre meredekebben hajlott, az orrát szinte beleverte a földbe. A sarló is segített valamit, az egyik kezével belevágta aföldbe, és nyomta lejjebb, lejjebb. Visszaút nem volt. Csak előre mehetett. Ha visszafordul, és nem tud megállni — márpedig nem tud—, akkor a vízbe pottyan. Tudta ezt, és ezért nem is gondolt rá. Felnézett, és a vesszők fölött a part szegélyét látta. „Egy lépés még, és elérem.” Újra felnézett, nyakán kidagadtak az erek. A hátán elszakadt az ing, s ahogy a kezével éppen azt akarta megnézni — csak egy pillanatra—, hogy mennyire szakadt el, megmozdult alatta a föld. Lejjebb csúszott, de a felső leszakadt partszegély így is elérte még. A vállának zuhant és maga alá temette. — Emberek! Megmozdította a fejét, lerázta a földet róla, de a derekán levő földdarab nyomása annyira fájt, hogy a lábát — amiről érezte, hogy könnyen kiszabadíthatja — nem bírta mozdítani. — Itt döglök meg — mondta hangosan. 39
