Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 4. szám - Vagyim Maksejev: Induló az „Aidá”-ból. Elbeszélés (Földeák Iván fordítása)
VAGYIM MAKSEJEV INDULÓ AZ „AIDÁDBÓL Minden megváltozott falunkban, mint mikor a kegyetlen tél után egyszerre beköszönt az olvadás. De a bánatot rögtön nem feledheted, s lehetetlen volt a nagy veszteségek után teljesen felfordult életet egyszerre megváltoztatni. És mégis; a béke második évében jártunk, vissza szerettünk volna már térni háború előtti életünkhöz, mielőbb jobbá akartuk tenni sorsunkat. A falut kettészelő meredek szurdok mellett egy a harmincas évek végén az akkori fiatalok által összeácsolt klubépület állott, a háború előtti évek hallgatag emléke. Abban az időben esténként méhkasként zsongott, most azonban egykor csengő-bongó, azóta alaposan megfeketedett gerendái csupán az emlékét idézték fel annak, hogy itt egykor párok forogtak szélviharként, hetykén és pajkosan ropták a legények a ,,cigá- nyocskát,” s sarkukat a padlódeszkákhoz csapkodva fürgén ropogtatták a lányok, hogy majd a tánctól felhevülve a pitvarban hűtsék le magukat. Emlékszem, a szemünk is belekáprázott a körtáncba, a harmonikás levegő után kapkodott, a késő éjfélig tartó topogástól és harsogó nótázástól zörgött az üveg az ablakban, ahová a magas utcai talpazatról a kíváncsi gyerekek felhúzódtak, hogy benézzenek. A háborúban a legények bevonultak, s nélkülük a lányok nem tudtak mit kezdeni magukkal, a klubban többé nem gyűlt egybe a nép; ki gondolt akkor esténként a mulatozásra! S amikor tégla kellett a borjúnevelde kéményéhez, szétbontották a háborús időkben hidegen ásítozó kandallót. Később valamiféle javítómunkához leszedték a karzatot, elvitték deszkáit. A szükség vitte a falubelieket erre — ugyan honnan vettek volna téglát, amikor a faluvégi fészert, ahol az agyagot keverték és a téglát égették, már régen benőtte a gyom, ugyan honnan vettek volna faanyagot, amikor nem volt aki a körfűrésszel a tönköket deszkává hasította volna? Az elhagyott klubban tavasszal krumplit csíráztattak, ide hordták be a szérűn elhullatott termést, az asszonyok itt tilolták az őszülő hajszálaikra emlékeztető lent. Beesett szemükkel egyre az utcát nézték a sötét ablakok, s amikor a fagyos téli estéken az épen maradt üvegek az utca túlsó oldalán álló özvegyasszony, Dugyicsiha házából kiszűrődött fényt tükrözték, azt hihettük, a hóborította épületben fényt gyújtottak. A fagytól megrepedezett sarkú házfélelmetes látványt nyújtott, s a lányok a klub mellett elhaladva megszaporázták lépteiket. Aza hír járta; éjjel hallani, hogy valaki járkál a klubban; a padló nyikorog, s a titokzatos idegen eredménytelenül kutat valami elveszett vagy ottfeledett holmi után .. . S bár a veszteségek emléke még éles fájdalomként járta át a szíveket, bár még sokban hiányt szenvedtünk, az élet mégis egyre jobb lett, s az embereknek szükségük volt szórakozásra. A klubot építő fiatalok már nem éltek, s a fele sem volt közöttünk azoknak, akik a háború előtt ide jártak; így most mi — korán felserdült de még felnőtté nem vált fiúk s lányok lettünk a felelősek a mulatságért. Egy nyári este kitakarítottuk a klubból a szemetet, lesepertük a poros pókhálókat; a következő nap fehér agyaggal letapasztottuk a falakat s felmostuk a padlót. Tyihonics, aki csodálkozásunkra még csak le sem hordott minket ezért, a csűrből előkereste az ott gondosan őrzött ablakkereteket,s mi a törött üvegű ablaktámlák helyére illesztettük őket. A kivilágosodott, hangunkat visszhangként ismétlő üres helyiségben ettől persze még nem lett bensőségesebb a hangulat. Nem éreztük otthon magunkat, vagy talán 16
