Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 4. szám - Vagyim Maksejev: Induló az „Aidá”-ból. Elbeszélés (Földeák Iván fordítása)
még nem szoktunk hozzá a klubhoz. De Arszentyij Vasziljeviccsel nemcsak mi mentünk szokás szerint a kolhozirodára füstölni egyet a saját termésű szú'zdohányból, az asszonyokat sem csábította klubunk — ők, mint eddig, otthon ütötték agyon estéiket. Sem harmonikánk, sem harmonikásunk nem volt, csupán egy ősrégi, még a háború előtt jutalmul kapott gramofonunk, na meg Petyka Vagapov háromhúros balalajkája, melyen a „Katyusát” meg a „Sztyenka Rázint” el-el tudta pötyögni. Ilyen zenével persze nem tudtuk a népet összetoborozni. Ekkor egyikőnk azt javasolta; színdarabot adjunk elő. Bár nap közben alaposan elfáradtunk, titokban néhány próbát szerveztünk, s egy hét múlva egy mezőgazdasági tanácsadó plakát hátlapjára nagy nyomtatott betűkkel színlapot készítettem. Az előadást szombatra tűztük ki, amikor fürdőnap lévén a kolhoztagok a szokásosnál korábban tértek haza a munkából. Estére, akik a szomszédban laktak, zsámolyokat hoztak, mi az irodáról idecipeltük a padokat, a lányok pedig otthonról függönyöket hoztak az ablakokra s egy pár cserép gerániumot. Csak a színpadra nem jutott függöny, inget szabtak belőle az utoljára behívott korosztály számára. Míg a nép gyülekezett, mi Szerjogával az üres színpadon a gramofont nyektettük. Szerjoga a lemezeket cserélgette, én egy köszörűkövön a rövid, kopott tűket élesítettem. Kényelmetlen volt tartani őket, a fenőkővel megcsíptem az ujjam. Szerjogának azonban nem kellettek a tűk. A hatás kedvéért hosszú körmöt növesztett mutatóujján s vigyázott rá; azt füllentette, anyja nem engedi levágni, mert ezzel igen gyorsan pucolja a főtt krumplit. Alig egy-két lemezünk volt, a körtánc a „Gajane” című balettből, rumba, tangó, két románc Kozlovszkij előadásában. Legjobban, ki tudja miért, az induló tetszett az ,,Aidá”-ból. Most is, ha meghallom ezt az ismerős dallamot, eszembe jut klubunk, érzem a lenpozdorja s a rothadás ki nem szellőztetett szagát, ismét magam előtt látom a fejkendős parasztasszonyokat, s a repedések miatt recsegő lemezről hallom Verdi diadalmas zenéjét. Legutoljára az egyedül élő Dugyicsiha érkezett, bár ő lakott a legközelebb. — Nocsak, jócskán összejöttünk — jelentette ki, miközben körbepillantott az egybegyűlteken, s kezét széttárva apró táncléptekkel elindult: — Ejh, ejh, . . . hull a zápor, hull a zápor, rossz idő-ez a javából . . . Leereszkedett a legközelebbi padra, s nagyot sóhajtott: — El is feledtem már, mikor táncoltam utoljára ... Valami idehúzott. .. Elüldögélni, megnézni afiatalokat. Lám, hogy megnőttek, sudárak, akár a jegenyék... Pedig nem nagyon volt miből nőniük . . . — Az egész falu egybegyűlt — mondta Szerjoga s elpakolta a lemezeket. — Akár egy ünnepre, a teremtőjét . .. Később saját erőnkből színre vittük a ,,Bűn nélkül bűnös”-t és a ,,Pusztulás”-t, azon az estén azonban egy kis színdarabot adtunk elő, melynek a címét bizony már elfeledtem. Én SS-tisztet játszottam, aki hívatlan vendégként megjelent egy paraszt házban; gőgösen követeltem, hogy lakassanak jól. A feketeszemű Szanyka Beszprozvannaja, aki a háziasszonyt játszotta, nekilátott, hogy „megfőzze” vaslábaskájában utolsó tyúkját, miközben a fiát titokban a partizánokhoz küldte. Én erősködtem, törtem az orosz nyelvet, követeltem, hogy a „tyúkoskát” gyorsabban adják már, a háziasszony az időt húzta, a nézők pedig izgultak. Leginkább az első sorban ülő mezítlábas kicsinyek élték bele magukat a történtekbe, némelyikőjük még azt is megpróbálta, hogy felmásszon a színpadra. Én harciasán toppantottam az erre az estére kölcsön kapott csizmámban, mely nagyon szorította a lábam, hadonásztam 17
