Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - Ember Mária: Novellák (Előnyös szerződés, Útszéli ügy)
valahogy összekeverte a dolgokat, s úgy fogalmazott, hogy ne kotorásszon a kitömött mellével. A kofa megsértődött, többé nem szólt a Juszti néni férjéhez, s ha ki is jött hozzájuk ebédelés közben, mindig csak a Juszti néni tányérjából emelt a két ujja közé egy szép szálasra főtt falás húst vagy egy ropogós piros hasáb krumplit. Juszti néni utált főzni, de most az eltartási szerződés kötelezte, hogy főzzön. Délben is, este is. A konyhában mégiscsak jobb volt nekik, mint az óvóhelyen, el is kezdtek tévére gyűjteni, de a kofaasszony megmakacsolta magát: az ő konyhájába tévé? — Nem és nem! Frizsider igen, az jöhet, annak van valami haszna, azt még én is élvezhetem — mondta könnyes szemmel Juszti néninek, és Juszti néni elkezdte óvatosan átforgatni az urát, frizsiderre kezdett vágyni inkább, s képmutatásáról azt hitte, hogy kegyes cselekedet. Máskülönben megvoltak. Az a padka, egy székely asztalos ügyes csinálmánya, szeny- nyesládának készült, de ágyreműtartónak is megtette, és kettesben elalhattak a lapján, ha szűkösen is, csak pokrócokat kellett ráteríteni. Az asztal, ugyanannak a mesternek a műve, majdnem földig érő fiókot rejtegetett a négy lába között, talán a teli tehéntőgy mintájára. Elfért abban minden vászonneműjük, szépen vasalt rendben; csak, ha alulról kellett valami, muszáj volt kirakni mindent. Egy ruhásszekrényt szerettek volna már venni, de a konyhába nem fért be, arról pedig, hogy a szobába beállítsák, hallani sem akart a kofa: — Addig a kis ideig, amíg én még élek . . . — mondta Juszti néninek. Juszti néni úgy számolt be az urának a tárgyalások elakadásáról, hogy igazat adott az öregasszonynak: — Ne forgassunk már fel körülötte semmit. Közben az öregasszony alig nyolc-tíz évvel volt öregebb, mint Juszti néni maga. Már régen nem járt el a huzatos csarnokba, jobban fizettek az alkalmi megbízók: a matrózok, akik Törökországból, Egyiptomból hoztak néhány arany fülönfüggőt, nyakláncot és medált, karikára fűzve olykor egész tucat gyűrűt; kézről kézre adták a jó üzletasszonyt, s ő keresett azon is, aki hozta, azon is, aki vette. Juszti néni kosztján ki is gömbölyödött, de azért óvatosan eípanaszolta a résztvevő szomszédasszonyoknak, hogy vasárnap reggelre csak a gyomorbeteg urának vesz Jusztinka zsemlyét, és pénzt, hát aztán pénzt sosem látott tőlük! Egyszer — alighanem a panaszok hírére — kiszállt hozzájuk egy előadó a kerületi tanács szociális osztályáról. Fiatal férfi, meg-megingatta a fejét, amíg az öregasszonyt hallgatta; Juszti néni ijedten nézte, hogy az ura már megint tapogatja a gyomra tájékát.— És tessék mondani, mióta megy ez így? — kérdezte a fiatalember a tanácsból. •— Már több, mint tizenöt éve —felelte a kofa, és elsírta magát. — Akkor az az eltartási szerződés már régen érvényét vesztette — csukta össze a dossziét a fiatalember. — Tessék bemenni egy szociális otthonba. Juszti néni férje lassan, nagyon lassan felállt; olyan vörös volt a feje, hogy félni lehetett: megmered egészen.—Tessék már nekünk is... — nyöszörögte, és az előadó, elmagyarázta nekik is. Nyugodtan, tagoltan beszélt, mégsem lehetett azt felfogni. Hogy ők most már csak úgy beköltözhetnek abba a szobába? Dehát hogyan? Az eltartott életében? És már nem tartoznak semmivel? Az eltartott aznap ágyban maradt. Másnap sem kelt fel. Harmadnap sem. A körzeti orvos, akit juszti néni kihívott, azt mondta, egyelőre adjanak neki finoman átpasszí- rozott levest. Megpróbálkozhatnak egy kis szitán áttört krumplival is. Juszti néni restellte elmondani, hogy állnak a dolgok. A szomszédok érdeklődésére is számítani lehetett. — Mégsem hagyhatom éhen halni a küszöb mögött! — mentegetődzött az urának. Az öregasszony mosdani sem kelt fel, szükségre még kevésbé. Juszti néni kénytelen volt beszerezni egy gumilepedőt, s napjában többször is cserélgetni a vásznat. — Pénzt nem adtunk neki soha, az igaz — próbálta csendesíteni az urát. A betegápolás miatt le kellett mondania a mosást, takarítást azoknál a bérlőknél, 29
