Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - Ember Mária: Novellák (Előnyös szerződés, Útszéli ügy)
EMBER MÁRIA ELŐNYÖS SZERZŐDÉS Juszti néni utált főzni. Mégis úgy hozta a sors, hogy az ő főzőkanala lett a támasz. A remény jogara. Oszlop a jövőbe. Miután a háború elsodorta őket Szolnok-Doboka megyéből Pestre, eleinte egy óvóhelyen húzták meg magukat, mint annyian. Ott szinte fel sem tűnt, hogy csak egy padkájuk van, amin alszanak, meg egy asztaluk: másnak sem Volt több. Legfeljebb, hogy a módosabbja füles fotelben aludt. Akkor már inkább a pad. Már ritkult a pince, de még mindig sokadmagukkal laktak odalent, amikor Juszti néni férje munka után kezdett nézni. Nem volt könnyű: a gyárak, azért a sovány bablevesért, amit adni tudtak, inkább a saját régi munkásaikat keresték. Juszti néni férje elment vidékre, síneket egyengetni, Juszti néni meg őrizte a helyet a föld alatt. így ragadtak ott. A háztulajdonosnak idővel ugyan megjött a hangja, rendőrséggel fenyegetődzött, hogy kirakja őket, még célzásokat is tett, hogy ki tudja, miféle bűnök miatt lapulnak odalent, de azután egy szép napon Juszti néni férje js felemelte az állát, és váratlanul (Juszti néninek is váratlanul) bejelentette, hogy ő kommunista párttag, őt a demokratikus rendőrség ki nem teszi onnan. Akkoriban már Pesten dolgozott, a hídfőnél, roncskiemelésen. így sikerült kivárniok, amíg a házat államosították. És maradtak a pincében. Juszti néni sírdogált, hogy mindenki más fogott már lakást, de sokat keseregni nem maradt ideje. Mosni, takarítani járt a bérlőkhöz. Főznie nem kellett: főtt ételben kérte ki a bérét. Az ura napközben száraz koszton élt a Duna fölött, a vacsorát csak melegíteni kellett. Úgy megszokta az ember a kenyeret, hogy vasárnapra is azt kért a hús mellé, mihelyt már volt hús. Sok a sava — vélték az asszonyok, miközben Juszti néni bespriccelte a ruhát vasaló alá. Az egyik ilyen asszony ajánlotta egyszer, évekkel később, hogy kössenek eltartási szerződést. Lakik az udvarban egy beteges kofa: azzal. Juszti néni ismerte, hogyne ismerte volna — köszönt ő mindenkinek. Titokban már egy-két stampedli pálinkát is megivott annál az asszonynál. Neheztelt is érte eleinte, hogy nem neki szólt mindjárt. Szoba-konyhás lakás volt, elhanyagolt bár, de azt rendbe lehet tenni. A konyhába beköltöznének ők, a szobába majd csak, ha a szerződés lejár. Juszti néni mindig így mondta, soha másképp. — Dehogy lesem én a halálát — intette le a szomszédasszonyok közül azt, aki keresetlenebb szavakat használt. Juszti néni férje is ügyelt a szájára: egészen elszótlanodott. Juszti néni nemegyszer ijedt fel arra, hogy az ura némán ül, fogja a gyomrát. Akérdést, hogy enne-e valamit, mindig elhárította.—A huzat — vélte a beteges kofa —, nekem is az ártott meg a Nagycsarnokban. Lakva ismerni meg az embert: a kofaasszonyról kiderült, hogy nem is beteges. Hanem esténként jól beszív, azért lábadozik nappal. Az étvágya meg! Amikor érezni kezdte az ajtón-falon át a főzés szagát, kiimbolygott a konyhába, versenyt emelgette a fedőket, elkóstolgatta az étel felit. Miután Juszti néni bevitte neki az adagját, tálca- kendős tálcán a szobába, visszavonult, de épp idejében végzett ahhoz, hogy odaálljon mögéjük, a konyhában ebédelők mögé, és még csipegessen ebből is, abból is. Juszti néni férje egyszer csak azért nem rúgta ki maga alól a hokkedlit, mert nem volt hok- kedlijük, de mindenesetre felugrott, arcát elöntötte a vörösség, azt a sápadt embert, és ordítva követelte, hogy ez többé ne forduljon elő. Nekem itt ne kotorásszon az orrom előtt, valami ilyesmit üvöltött, s dühében képzavarra ragadtatta magát, mert 28
