Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

számított, a legvérmesebb reményeit is túlszárnyalta. Az intézetben megkülönböztetett tisztelettel kezelték, fogadta őt a nagykövet is.

Azonban, mintha a fesztivál fejlesztette volna számára az oxigént, néhány nap múltán fogyni kezdett körülötte a levegő. Úgy tűnt, mindenki elfelejtette, hogy ő még itt van. A látogatásokat már lebonyolította, a meghívásoknak eleget tett, újakat pedig nem kapott, hisz rövid időre jött, alkalmi vendég volt Párizsban. Úgy érezte, mostmár csak a szállodája, a múzeumok s az önkiszolgáló éttermek számára létezik — de csak úgy, mint az a sok ezer arc nélküli idegen, akinek semmi szerves kapcsolata nincs az itteni élettel.

Az a remény és szenvedély, amelyet Bence gyújtott benne, válasz nélkül maradt.

Egy dolog volt már csak hátra, a búcsúkoktél, amelyet az intézet adott a tiszteletére, aztán még néhány nap a kimaradt múzeumokra, vásárlásokra.

Még egy reménye volt, Bence feleségének a kiállítása. Charles bizonyára ott lesz a verniszázson. Lehetetlen, hogy távol maradjon. Egy művész életében annyira nagy esemény egy kiállítás, amely a siker és bukás lehetőségét egyaránt hordozza, hogy a férjnek meg kell osztani a szorongás, a lámpaláz, a felfűtött várakozás perceit feleségével.

Az asszony nagy faliszőnyegei, gobelinjei ugyanazt a sajátos formanyelvet képviselték, mint a lakásán látott absztrakt képek, csak a fonalak pasztellszíneihez, lágy matériájához alkalmazkodva. Kétségkívül ragyogó tehetség ez a törékeny csontú, egyszerű, jellegtelen asszonyka— gondolta Anna, amint a kiállítóteremben nézelődött. Vajon ez a művészet megszülethetett volna Párizs levegője nélkül?

Sokáig maradt a megnyitón, mindegyre az érkezőket leste, Bence azonban nem jött el.

Későre járt már, amikor az utolsó vendégekkel ő is elbúcsúzott az asszonytól. Gratulált a jól érzékelhető sikerhez, és ügyelve, hogy hangja ne lépje át a társasági tónust, megkérdezte:

— A férje? Bizonyára ő is boldog lett Volna, ha látja a sikert. Beteg talán?

— Egyáltalán nem. Azzal váltunk el, hogy itt találkozunk, de látja, mégsem jött el. Ennek semmi jelentősége sincs. Soha nem tudom kiszámítani, hogy mit, mikor és miért tesz — de azt hiszem, talán ő sem. Van úgy, hogy elindul valahová, s a kaputól visszajön, aztán napokig nem mozdul otthonról.

Anna gyalog ment vissza a Pantheonba. Megpróbált leszámolni ezzel a zűrzavaros, vad érzéssel, amely érthetetlenül és váratlanul szakadt rá Párizsban. Tulajdonképpen mit is akar? Mit várt ettől a szerelemtől? Az volt-e egyáltalán? Hisz semmi sem történt közöttük. Még egy becéző simogatás.még egy könnyű csók sem. Hiszen a szerelemnek is időre és alkalomra van szüksége, s ebben a zsúfolt, rohanó városban egyikhez sem volt szerencséje.

Keserűen és lehangoltan gyalogolt a bulváron. Úgy érezte magát, mint a lemaradt utas, aki a tengeren egyre távolodó s lassan-lassan eltűnő hajót nézi.

A búcsúkoktélra meglepően sokan jöttek el. Kállai, az intézet igazgatója elégedett arccal fogadta az érkező vendégeket.

— Ez az ön sikere, asszonyom — mondta. — Ilyen rövid idő alatt ennyi barát! Foglalkozott-e a gondolattal, hogy kihozzon egy önálló kiállítást is? Bizonyára el tudná intézni otthon. Az a díj, a zsűri különdíja, sok ajtót megnyit!

Anna elvegyült az emberek között. Érthetetlen rosszkedv nehezedett rá, úgy érezte, mintha egy életre búcsúzna mindattól, amit ezek a művészek a nyugtalan, harsogó párizsi atmoszférából magukkal hoztak. Egyetlen, mély barátságot sem kötött itt, amelyet folytatni lehetne, egyetlen rokona sem él itt, akihez visszatérhetne.

S ekkor meglátta Bencét. Az ablaknál állt, a világhírű, optikai trükkökből kifejlesz24