Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

tett művészetével meggazdagodott Szegedi Kornéllal beszélgetett. Annának görcsbe rándult a gyomra, s elfordult, éppen megállt mellette egy felszolgáló, mohón lekortyolt egy pohár jeges Martinit, aztán pezsgőt ivott, s eufóriásan boldog volt, hogy erős tudott maradni,és nem ment oda Bencéhez. Sok emberrel beszélgetett, s egy pillanatra sem emlékezett a dialógusokra. Végül is ez Párizs —gondolta—, ez a könnyű, kötetlen ismerkedés, udvarias barátkozás, tartalmában is felszínes fények az emberi kapcsolatokban.

Aztán a sarokba húzódva szemben állt Bencével. Ez is úgy beleillett ebbe az estébe, az elegáns termek hangulatába, ahogy összekerült a férfival, mintha forgószél dobta volna őket egymáshoz.

Együtt jöttek el. Bence gyorsan és merészen vezette olcsó kiskocsiját a rakpart száguldó autóáradatában.

— Számomra ez épp oly megnevezhetetlen, ahogy az ősi népek az istennek sem mertek nevet adni. Minden sejtelmek, ismeretlenségek, titkok foglalatának tekintették. De minek is beszélni róla? — mondta Bence.

Piros lámpát kaptak, csókolóztak. A zengő kürtökre riadtak, feltartották a forgalmat. Senki sem gorombáskodott velük, a párizsi éjszakában megszokott dolog volt ez, egyszerűen utat kértek a többiek.

Hajnaltájban Anna felriadt. Bence felöltözve, háttal állt az ablaknál, s az utcára bámult. Csend ült a városon. Párizs aludt.

— Elmegyek Anna.

— Honnan tudod, hogy ébren vagyok?

— A bizonyosság úgy megüt, mint az elektromos áram.

— A szerelemről nem tudtál szólni, a távozásról miért kell beszélni?

— Mert ez már nem az isten, a megnevezhetetlen. Tűzvész, ami mindent elpusztít. Ötvenegyben menekültem el Magyarországról, mert úgy éreztem, meghal a művészetem. Én semmi másnak nem élek, csak a köveknek és a sugallatoknak. Feltörted a csendet, megnevezted a megnevezhetetlent, mennem kell Anna.

Úgy menekült a kis hotelszobából, mintha pusztító lángok égetnék az arcát.

Késő délelőtt Dobó telefonált:

— Holnap temetik Novákot.

— Mit beszél?!. . .

— Másnap halt meg, hogy nála jártunk. Agyvérzés . . .

— Eljönne értem?

A kórház ravatalozójában, dísztelen fehér teremben, barnára mázolt nyitott koporsóban feküdt Novák. A homlokán keskeny piros csík jelezte a boncolást, papírfehér arca jellegtelen és közönyös volt, semmiben sem hasonlított arra a kedves, anekdo- tázó nagy művészre, akinek a műterem-látogatáson megismerte.

Anna megszámolta, velük együtt tizenegyen Voltak a koporsó körül. Lakótársak a házból, egy-két öreg barát a bisztróból. Mintegy tízpercnyi néma várakozás után — amely a búcsú ideje volt — a temetkezési Vállalat emberei minden ceremónia nélkül rászögezték a fedelet a koporsóra. A társaság szétoszlott, a halottasautó a város forgatagán keresztül elindult a kültelki temető felé. Egyetlen rozzant kocsi ment a nyomában, két öregasszonnyal.

Anna másnap reggel a Figaróban harmincsoros cikket talált, mely hírül adta a világnak, hogy elhunyt Joseph Novak, aki Rodin óta egyik legnagyobb művészegyénisége volt Franciaországnak. Hagyatékából rövidesen árverést rendeznek.

Mielőtt a gép leszállt Ferihegyen, Anna megmaradt tíz dollárján két karton Pali- Mailt vásárolt Zsoltinak.

25