Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

képviseli a magyar művészetet. Magánemberként elpusztulna, mert finomabb és érzékenyebb lélek annál, semhogy az itteni tülekedésbe beilleszkedjen.

— Sajnálom, hogy nem értett meg, asszonyom — mondta mereven Anna.

— Jobban megértem, mint hiszi, drágám — mosolygott Padrillo. — Elégedetlen önmagával, és szeretné megújítani a művészetét. Ettől szenved, ezért kínlódik. De egy dolgot jól értsen meg. Kívülről, a világ külső dolgaiból ne várjon segítséget. Senki sem válthatja meg az embert, ha önmagát nem tudja megváltani. Olyan csodálatos művészeik vannak Magyarországon, annyi kiváló mester, miért hiszi magát náluk kevesebbnek?

Anna a következő napokon gyakran gondolt erre a beszélgetésre.

... Már megcsinálta a maga életét, számára semmi sem fontos. Minden nagy művész csak saját magával törődik, tőlük az egész világ megdögölhet. Önző keselyűk, ülnek a babérjaikon, élvezik a siker mézeit, megszenvedtek a győzelemért, az adót lerótták, teljes közönnyel szemlélik a fiatalok vergődését.

Dobóval ellátogatott Nivák Józsefhez, a szobrászhoz. Az öreg mester dísztelen bérkaszárnyákkal zsúfolt északi kerületben lakott. Hatalmas hangárszerű hodály volt a műterme, rozsdás lakatokkal bíbelődve nyitotta fel, és szívélyesen kalauzolta őket, s mutatta meg az el pergett évtizedek alatt felhalmozódott szobrokat, márvány reliefeket, rézkarcokat.

— Milyen tiszta vonalak! — mondta Anna.

— Igen, a rajzban a vonal tisztasága a legfontosabb — bólintott egyetértőén a mester. — Leteszem a ceruzát, egyetlen vonallal húzom meg az alakot. Mines szálkázás, radírozás.

Mesélt az ifjúkoráról, amikor gyalog indult Szegedről Pestre, majd onnan keservesen, nélkülözve Párizsba, még az első világháború előtti években. Rodin műhelyében dolgozott, a világhírű, dúsgazdag művész kegyetlenül kizsákmányolta őt és társait. A húszas évek végén virágzott ki az ő művészete is. A háború kitöréséig rengeteg művét vásárolták meg Európa nagy múzeumai és a vagyonos műgyűjtők. Igen, neki is volt egy absztrakt periódusa, átesett rajta, mint a bárányhimlőn.

Anna nem faggatta őt az üzlet felől. Mindent vastagon megült a por, dermedt, halott világ ez a milliókat érő műkincsekkel zsúfolt műterem. Novák nem invitálta be a lakásába őket. Búcsúzáskor finom rézkarcot dedikált Annának, mely az anyaságot ábrázolta.

— Szeretnénk az öregurat meghívni Magyarországra — mondta az autóban Dobó.

— De Novák is habozik, nehezen mozdul, meg a hazai szervek is lassan jutnak elhatározásra. Nincs döntés, az idő közben múlik. Pedig lehetne vándorkiállítást is szervezni a munkáiból, végül talán az egészet ráhagyná a szülővárosára. Úgy érzem, el lehetne érni, hogy ez a hatalmas érték a nemzeti vagyon részévé váljon. Járt itt a nyáron egy fiatal művész, rézdomborításokat csinált, könyörgött az öregnek, hogy mellette maradhasson, tanulhasson tőle. Azt mondta: ellakna egy szalmazsákon is a műteremben. Elég neki egytálétel is naponta, s faragja őa követ az öreg mester helyett, amint egykor az tette Rodin műtermében. Novák kedvetlenül dünnyögött: arra az egy tál meleg ételre neki is szüksége van.

Anna úgy érezte, mintha váratlanul képen legyintették volna. Lehet, hogy Padrillo fecsegett Dobónak? S ez most közvetett módon őt agitálja? Élesen figyelte Dobót, a diplomata azonban közönyösen csevegett tovább:

— Ha eljön az öreg a fogadásainkra, lehorgonyoz egy üveg barackpálinka mellett s a végén mindig annyira leissza magát, hogy ki sem tud menni az épületből. Rendszerint én vagyok a balek, aki rádobom a fél éjszakát, és hazaviszem őt a Rue Frederick Schneiderbe.

Anna összeharapta a száját, nem szólt semmit.

A fesztivál záróünnepélyén Anna megkapta a zsűri különdíját. Erre egyáltalán nem

23