Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)
Nem kaphat meg mindent az ember az élettől — mondogatta magában a régi bölcsességet. Juanita Padrillónál teázott, a kitűnő, öreg festőművésznőnél, akinek huszonegy képét vásárolta meg az amszterdami múzeum, s festményeivel találkozhattak a művészet- barátok a New York-i, a római,a bécsi gyűjteményekben is. PadrilloMexikóbaemigrált magyar szobrászhoz ment férjhez, s a magyarok iránti rokonszenvét megőrizte özvegységében is. Állandó látogatója volt az intézetnek. Végighallgatta a koncertező fiatal művészek estjeit, s eljárt a fogadásokra. A Latin Negyedben élt, kétszintes lakásában minden talpalatnyi helyet betöltötték a festmények, grafikák, rézkarcok. Ennek a sokat dohányzó, fehér hajú,finom mosolyú, hanyagul öltöző öregasszonynak az élete, az a világra szóló, gazdag, hatalmas oeuvre felfakasztotta Annában a maga eddigi életének kisszerűségét, lehúzó reménytelenségét. — Ha itt élhetnék, újjászületne a művészetem — mondta. Egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy az embernek minden feleslegeset el kell dobni magáról, ha a művészetének akar élni. Két évre volna szükségem, de talán egy is elég lenne itt Párizsban, hogy tanulhassak, dolgozhassak, hogy megtaláljam a magam hangját. Hisz minden művész így kezdte, faragták a követ Rodin műhelyében, vagy csinálták a másolatokat a nagy mesterek képeiről. — Vigyázzon, kedvesem, veszélyes dolgokat mond ... — Az ön művészete is Párizsban teljesedett ki — folytatta Anna szenvedélyesen. — Ennek a városnak olyan atmoszférája van, amely forradalmat szül az alkotásban is. Ön nem ismeri azt a kisszerűséget, provincializmust, amely ami... Elharapta a szót. Hogyan mondja meg, hogy ne érezze úgy Padrillo ... Itt Párizsban nem szidhatja azt, ami otthon van, ez alávalóság lenne. Egyáltalán, elmondhatja-e valakinek a maga életét, a mellőzöttségét, a háttérbe szorítottságát, a harmadrendű- séget Zsolti mögött. Ki értené meg, hogy el kell vágni, össze kell törni mindazt, ami a múlthoz köti?! — Talán nevetségesnek hat, de eljönnék mosogatni, takarítani a házába... Meghúznám magam a műterem sarkában. Két év, de talán egy is elég volna ... Padrillo nehéz, sötétbarna portói bort hozott, öntött egy pohárkával Annának, maga is ivott egy kortyot. — Ott voltam a fesztivál megnyitásán, láttam a kerámiáit — mondta csendesen.— Az fogott meg benne, amiben az itteni munkáktól különbözött. Azt tartottam nagyon rokonszenvesnek — talán, mert a magam törekvéseivel volt azonos —, hogy valami nagyon friss rokonságot tart a népművészetekkel, csakhogy újjáteremtve, a maga nyelvén fogalmazva azt. Párizsban most a művészetek az absztrakció nihiljébe törnek. Nem gondolja, hogy veszélyes vállalkozás elvagdalni a gyökereket? Tudja-e vajon, hogy Párizsban negyvenezer bejegyzett művész él? Felfogja, milyen nagy szám ez? Mindegyik itt akar halhatatlan lenni . .. S akkor még a tömérdek látogató, tanulmányutas, turista! Elfelejtik, hogy a nagy művészeti korszakok lezárultak, az akkor más világ volt. Inti- mebb és . .. hogy mondjam csak? Nem voltunk ilyen sokan. Én végigéltem egy sor nagy művészeti forradalmat, akkor volt iránytűnk, amivel hajóztunk. Ma úgy tűnik, mintha kormány nélkül hányódnának a sajkák a viharos tengeren. Anna hallgatott, helyeslésre, biztatásra számított,s úgy érezte most megszégyenítik. Juanita Padrillo, mintha belelátott volna a gondolataiba, engesztelőén megfogta a kezét: — Eljönne hozzám mosogatni, takarítani ... De hisz akkor amiatt nem tudna dolgozni! Magát itt most ünnepük, mert külföldi művész, mert vendégségben van.de ha itt marad, gondot, nyűgöt jelent mindazoknak, akik most elárasztják bókjaikkal. Abban a pillanatban már senkinek nem fontos, amit csinál. Magát az fémjelzi, hogy hivatalosan 22
