Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

pos kürtők, piciny ablakok, szeszélyesen felhúzott emeletek, mindenütt az idő pusztítása. Szigorúan zárt, mozdulatlannak tűnő francia paraszti világ.

Dobó makacsul kérdezgette a néptelen utcában előbukkanó embereket. Megállította a súlyos, nehéz ló által húzott, két óriáskeréken gördülő taligát. Anna kukkot sem értett a furcsa tájszólássa! torzított beszédből, melyen a válaszokat adták.

— Nem kell nyugtalankodni — mondta Dobó —, ez mindig így van, ha ismeretlen helyre érkezik az ember.

Csakhamar megállt egy piszkossárga ház előtt:

— Itt volnánk.

Csengő sehol, a kapu nyitva, beléptek a hosszú, sötét folyosóra, Dobó hangosan beleköszönt a levegőbe.

Kicsi, vékony, sápadt asszonyka jött eléjük.

— Bencéné vagyok, isten hozta magukat.

Bevezette a vendégeit egy tágas, nagy szobába, melyet nappalinak használtak. Berendezése egyéni és szokatlan volt; látszólagos rendetlenségben szertedobált falusi szerszámok, edények, rongyszőnyegek, háziszőttesek adták a dekorációt. Nemcsak a régi, magyar falut idézték, de voltak itt mexikói takarók, spanyol maszkok, normandiai evezők, fonott méhkasok, halászüstök és kocsikerekek. Anna azonnal észrevette, hogy a rendetlenség nagyon tudatosan komponált, tulajdonképpen minden a maga helyén van, olyannyira, hogy máshol nem is lehetne.

— Férjemmel sokat kóborolunk, és mindenhonnan hozunk valamit, szinte minden darab ajándék, kis faluból parasztoktól, ahol megaludtunk. Párizsban ezek megfizethetetlen, rafinált luxuscikkek. De ne ácsorogjunk itt, nézzék meg a műtermeket is.

Félrehúzta az ajtófélfáról nehéz vasláncokon függő hintát, s beléptek a szomszéd terembe. Absztrakt képek zsúfolódtak a falakon, Anna szótlanul körbejárta őket. Egészen elmerült a különös hangulatba, melybe az eddig nem ismert színek, foltok, vonalak, formák ringatták. Mintha a lélek ismeretlen tájain barangolt volna, egy másik világ, egy másik létezés ösvényein, ott, ahol a sejtések és megérzések látomásokká fogalmazódnak.

— Csodálatos! — mondta elragadtatottan. — Olyan gonddal munkálja a felületeket, mint a régi mesterek. Irigylem magát, fölfedezte és megszólaltatta azt, ami a legtöbb emberben mindörökre zárva van. Mennyi munkája Van egy-egy képben?

— Óh, napok, évek. Az attól függ . . . Ezek éppúgy építhetők, mint a katedrálisok, s talán mindörökre befejezetlenek. Jövő héten lesz kiállításom a Chateau d’Orban, örülnék, ha eljönne. A gobelinek már ott vannak.

A ház az udvar felől kétszintes volt, keskeny vaslépcsőn ereszkedtek a földszintre. Ez a traktus egyetlen, hatalmas helyiségből állt, mely a ház teljes hosszában nyújtózott. De ezt az óriási műtermet megtöltötték a faragott kövek.

Bence valahonnan a háttérből került elő. Bő, homokszínű köpenyében még törékenyebbnek tűnt, szemében most is ott lebegett az a megnevezhetetlen szomorúság, mely az első alkalomalm is felkeltette Anna rokonszenvét.

— Köszönöm, hogy eljött —szorította meg Anna kezét. — Ugye, nehezen találták meg a házat? Ez a faluvége, két lépés az erdő és a szántóföldek.

— Ideális környezet a művésznek — jegyezte meg Dobó udvariasan.

— Ez a legolcsóbb ház a faluban. Az öregek kihaltak belőle, a gyerekek Párizsban élnek, örülnek, hogy nem áll üresen a porta.

Mint valami távoli égitestről idedobált ismeretlen formájú meteorok hevertek a műteremben Bence szobrai. Ez is absztrakció volt, de ugyanúgy úttörés és üzenet, mint a felesége művészete. Bence grafitszürke kővel dolgozott, s Anna nagyon jól érezte azt,ami a kicsi ember hatalmas leikéből előtört,s lenyűgöző erővel formálódott

18