Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

ezekből a kövekből a véső s a kalapács alatt. Fantasztikus volt, hogy az a kemény, ellenálló anyag így megadta magát. Itt a kövek beszéltek, érteni lehetett szavukat, mint a virágokét.

Anna elcsatangolt a szobrok között az óriási műteremben, mint egy erdőben, magára maradt, s hirtelen rádöbbent: szereti Bencét.

A hangja a fesztiválon ... A szeme, a szomorúsága . . . S most a szobrok ... Soha ilyen világosan nem értett meg eddig senkit.

Egy pillanatra tűnődve magába nézett: csakugyan, ez volna a szerelem? Jöhet így is? Előkészület és dekoráció nélkül? Dehát miféle harsány felvonulás kellene hozzá, ha egyszer természetes!

Bence utolérte őt Dobóval. Minden munkájáról beszélt, mit fejez ki, milyen gondolat súlya alatt született. Anna ráfüggesztette tekintetét, egyenesen belenézett a szemébe, ezekbe az időtlenül mély, sötét kutakba, úgy érezte, minden szava kizárólagosan néki szól, amikor Dobó is megpróbált bekapcsolódni a fejtegetésekbe, Anna türelmetlenül leintette.

Bence felesége kávét főzött, itallal, süteménnyel kínálta őket. Anna kedves volt hozzá, vigyázott, el ne árulja magát.

— Szeretném folytatni a megkezdett dialógust, olyan érdekes dolgokról beszélt. Örülnék, ha felhívna a szállodámban — mondta Bencének, amikor a kapuban elbúcsúztak. Már sötétedett, nem látták egymás arcát, de így legalább nem tűnhetett fel a hangsúlyozott erős kézfogás jelbeszéde sem, mellyel elköszöntek egymástól.

Visszafelé a forgalmas autóúton Dobó szüntelenül fecsegett, Anna alig-alig szólt, belebámult a reflektorfénycsóvájába, sfigyelte azt a hatalmas érzést, mely egész valóját eltöltötte.

Amikor megérkeztek a szálloda elé, Dobó feléje fordult:

— Van egy ötletem. Ha még nem ígérkezett el sehová, töltse velem az estét.

Anna kíváncsian ránézett. Talán kalandot keres Dobó? Párizsban nem csinálnak

nagy faksznit abból az emberek, hogy lefeküdjenek egymással. Azt hiszi talán, hogy ő is kapható erre? Mindegy, nem kockáztat semmit, legfeljebb kitér.

— Vissza tudna jönni félóra múlva? Kicsit lemosakszom, átöltözöm, aztán mehetünk.

Az alsó rakpart kocsiáradatában rohantak, csaknem a Szajna tükrén. Dobó a Bir Hakeim viadukt alatt hagyta a kocsit, gyalog mentekát a Cygne-re a folyó közepén levő kis szigetre, melyre pilléreivel rátámaszkodott a viadukt is. A köveken patkányok visí- toztak, s minden boltív alatt egy-egy clochard készülődött az éjszakai alvásra. Volt amelyik kis sprituszfőzőn vacsoráját kotyvasztotta, mások megelégedtek a borosüveggel, többé-kevésbé részegek voltak mindnyájan, az asszonyok is. Újságpapírt terítettek a kövezetre, arra szennyes rongyokat, s betakarták magukat éjszakára.

Kétoldalt a partokon lámpák világítottak, távolabb a fényözönbe öltözött Eiffel- torony tetején köröztek a reflektorok csóvái, Párizs fölé üvegkemény, tisztakék őszi ég borult. A láthatáron vörössel szegett fekete felhőrongyok nyújtóztak fenyegetően. Valami rettenetesen sivár, embertelen magány nehezedett erre a szigetecskére, mely kihívóan viselte a Hattyú nevet.

— Ezt persze nem mutogatják a turistáknak — mondta Dobó —, de állítom, hogy a franciák nagy része sem tud róla. Bizonyos, ha átmenne szembe Passyba, az elegáns paloták lakói csak a vállukat vonogatnák és csodálkoznának, mintha az Amazonas indián törzseiről beszélne nekik.

A Saint-Germain negyed zegzugos utcácskáiban kerestek egy kínai vendéglőt. Dobót már ismerték, a főnök felkísérte őket a vörössel és arannyal díszített emeleti termekbe. Anna csodálkozva nézett körül. Idegen világ volt, távoli, ősi kultúra rep19