Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
Az őszülő hajú férfi rövid fésűt vett elő, hátrafésülte a haját, s zavarában megkérdezte, nem akar-e megfésülködni. Balog Mihály nem hallotta a kérdést, nem szólt egy szót sem. Valaki hátba vágta és rákiáltott. — Mozogj, Mihály, itthon vagyunk. Visszament a helyére, és levette a koszorút a csomagtartóról. Az őszülő hajú ránézett, s amikor mondani akart valamit, Balog Mihály elindult az ajtó felé. A kocsiban maradt férfi lehúzta az ablakot, két könyökére támasztotta a fejét, úgy figyelte a leszállók között Balog Mihályt. 4. Itthon. A vonat még döccent egyet, aztán csikorogva megállt. Előtte állt a nagy hajú Ernő, táskáját nyakába akasztotta, jobb kezével a lányt ölelte. A lány fejkendője lecsúszott, csak hátul a nyakát borította. Lassan szálltak le a vonatról, hajnal volt még, de a nap már látszott az égen. A kertek alatt, a fák koronája hol eltakarta, hol pedig átengedte a sugarakat. — Gyere, Mihály, nyitva a kocsma. — Még nincsen — mondta bizonytalanul. — Iszunk valamit. Gyere. Mondani akarta, hogy a felesége meghalt, de már eltávolodtak, s amilyen csendben szálltak le a vonatról, olyan hangosak lettek most megint. A vasút melletti ösvényen visszaindult abba az irányba, ahonnan a vonat jött. ,,ltt érek haza a leghamarabb, s itt a legrövidebb az út.” Máskor elment a többiekkel a kocsmába, de most nem mehetett. Még hallotta, hogy a vonat kihúz az állomásról, a mozdony sípolt egyet, s amikor megfordult, az utolsó kocsi is eltűnt az állomás utáni kanyarban. „Még csak hajnal van, még sok mindent csinálhatok ma.” Sietett, szeretett volna minél előbb hazaérni. Fázott, begombolta a kabátját. Valamikor régen — emlékezett — itt a vasúti töltés oldalán sárga vesszők nőttek, s minden ősszel idejött, hogy leszedje. „Most is lehetett vessző, de már régen leszedhették.” Arra a földútra fordult, amely a telepig vezet. Az óriási akácokat fújja a szél, úgy érezte, hogy ezen a földúton mindig fúj a szél, s mindig egyirányban. Az út szélén ment tovább, feje fölött ágak hajolgattak, cipője pedig harmatos lett. Tekintetével a házát kereste. „Ott fekszik az asszony.” „Nem hiszem el, nem lehet igaz, hogy ott fekszik az asszony.” Máskor is ugyanúgy állt a ház, s amikor hazaért, a felesége még aludt az ágyban, vagy várta őt ezen az úton. Ha később ment haza, az udvaron állt, és kezében a seprűt szorongatta. Ahogy balra nézett, a feje fölé hajló ágat megemelte a szél, és láthatta a házát. Vakító fehéren állt a hajnali éles fényben. Hirtelen azt hitte, hogy megfordul a háza, és közeledik feléje. Tudta, hogy ez csak képzelődés, egy kicsit szédült is, hiszen tegnap óta nem evett, és az éjszaka keveset aludt. — Ma el kell temetned a feleséged — mondta az asszony, aki Aladár szomszédságában lakott, és akinek a férje még mindig börtönben ült. — Tegnap már voltam a papnál — folytatta—, délután kettőre jön. A téesz ad két szekeret, amivel kimehetünk a temetőbe. Neked már csak a koporsót kell megvenned. 13
