Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
Aladárt sajnálta, de nem miatta. Olyan érzése volt, mint amikor az égett arcú az állami gazdaságban rálépett a kezére,és a bicskáját kereste, meg amikor a mezőőr ráuszította a kutyáját. Az éjszakai nyikorgások, a távolról érkező, s a távolban elhaló hangok, a fasorok széljárása, a fújtató vonat füttye, a hirtelen abbamaradó kutyaugatások, a faluszél zenéje és zörejei félelemérzését erősítették. Remegett a félelemtől. Nem tudhatta miért, de a békák tényleg nem brekegtek, pedig annyira megszokta. „Aladár már nincs a házban, ez az első éjszakája a temetőben.” Felállt és a ház falának dőlt. Olyan érzése volt. hogy Aladárnak talán jobb a föld alatt, mint neki a föld felett. Aztán nem nézett a csillagokra. Pedig mintha kitisztult volna az éjszaka, a szél elállt, a hold világított. Valahonnan a falu másik végéről énekszó hallatszott. Azon gondolkodott, mitől is fél ő valójában. A fáktól, a széltől, a csillagoktól, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy egyedül maradt, s hogy ő sem fog örökké élni? Gondolataival, érzéseivel nem tudott mit kezdeni, s bizonytalanságban aludt el. Pontosan emlékszik tehát mindenre. Hogyne emlékeznék, hiszen mindez alig egy hónapja történt. Felállt és kiment a folyosóra. — Rágyújt? — kérdezte tőle egy öregedő, őszülő hajú férfi, aki mellett megállt. — Alig hiszem már, hogy hazaérjek. A fiam vár az állomáson, a kisfiam. Egész héten egyedül van, iskolás még. — Az anyja? — A nyáron halt meg. A nyáron. Felépítettem a nagy házamat, és az asszony meghalt. Ezért dolgoztam. így azután most a fiú van otthon a nagy házban egyedül. Itt a fényképe, nézze csak. A stoppolt, durván megvarrt műanyag tárcát kinyitotta. Homályos gyermekarc nézett Balog Mihályra. — Apró még — mondja. — Az. Apró. Ötödik osztályos. Most lesz hatodikos. A töltött káposztát szereti. Minden vasárnap azt főzök neki, aztán arra jár mindennap. Meg aztán ő is tud már főzni. Anya nélkül élni ... hát... — Nem fél a fiú? Kicsi még. — Van egy kutyája, azzal alszik. — Értem — mondta Balog Mihály, csak úgy magának. Az őszülő hajú férfi végre megkínálta cigarettával, kattant a dóznija, ujjaival lesimította a dózni tetejét, ráfújt, majd a nadrágja hátsó zsebébe csúsztatta. Mélyet szívott a cigarettából, és Balog Mihály felé fordult. — Ez maradt már csak, a cigaretta. Ha nem lenne, nem is tudom ... Balog Mihály bólintott. A cigarettájukat nézték. Balog Mihály most is úgy tartotta, ahogy szokta, égő végével a tenyere felé. Maga mögé tette a kezét, nehogy kisodorják az előttük járkálok a cigarettát az ujjai közül. Balog Mihály mondani akart valamit, de az őszülő hajú férfi megelőzte. — Maga gondolt már a halálra? — Hogy? — A halálra, mert... Nem folytatta. Látta a vele szemben álló gyűrött arcát, beesett, karikás szemét, keskeny mellét, remegő kezét, s látta, elszürkül az arca, elsápad. Nem nagyobb a szeme egy gombostű fejénél, azt hitte, hogy eltűnik hirtelen a homloka alatt. Felszívódik. 12
