Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
A mezőőr elvette a fát, mert ezt tényleg lopta. Sok vastag fát vágott ki, amit — tudta jól — nem szabad. De a paradicsomot nem lopták el. Ahogy kijött az állami gazdaság udvaráról, Aladárral együtt elindultak haza. A kézfeje vérzett, az inge elszakadt a hátán. Gyalog mentek, s így csak reggelre értek haza. A ház mögött, a tó partján a felesége vezette a kecskét. — Honnan van ez a jószág? — Vettem. — Miből? — Vettem ... — Minek a kecsketej, büdös. — Én szeretem. — Büdös kecskére van pénz, másra meg nincs. Kenyér sincs. S ekkor Balog Mihály — milyen jól emlékszik — ütött. Belökte a vízbe a feleségét, összerugdosta. A feleség beteg lett. Aladárral szereztek egy tyúkot. Megfőzték, a felesége megette a levest, aztán másnap összeszedte a holmiját, s hazaindult. Ő nem bánta. Menjen, ha akar. Menjen, áldja isten. Utána vályogot vetett. Már eltelt egy hét is, amikor egy zsák töreket vitt a hátán, s előtte a már megszáradt és összerakott vályogon ült a felesége. Nem szóltak egymáshoz, és ez a kibékülést jelentette. Együtt dolgozták végig a nyarat, az őszt. Pénz, ennivaló bőven volt. De Balog Mihály már nem akart több vályogot vetni. Dolgozott már a betonúton, állami gazdaságban, most is valami ilyen helyet szeretne magának. — Gyere Pestre — mondta neki Aladár — az útépítőkhöz felvesz nek. Könnyű munka, a pénz is megvan. A feleségének minden fizetéskor ajándékot vett, a pénzből minden hónapban adott. Az útépítőknél sokat ivott, cigarettázott, sokat éhezett, mert napjában csak egyszer evett. Amikor megvizsgálta az orvos, azt mondta neki: nagyon sovány, ne igyon annyi pálinkát, és egyen többet. Aztán meghalt Aladár. Akkor egyedül ment haza. Szépen felöltöztek, elmentek a temetésre az asszonnyal, s a feleségén az a kardigán volt,amit ő vett neki. Kék színű. A termelőszövetkezet Aladár temetésére két szekeret adott, az egyiken ült a pap és a két ministráló gyerek, a másikkal a koporsót vitték. Gyászkocsi nem volt. ,,A temetőbe már csak vagy hatan mentünk, a koporsó után álltunk, és sietnünk kellett, ha nem akartunk nagyon lemaradni.” Aladár szomszédasszonya, akinek a férje akkor börtönben ült, útközben fordult vissza, mondván „nagyon ver a szívem”. A két kocsissal kaparták be a koporsót. Amikor beállították a fejfát, s rátették az egyetlen koszorút, Balog Mihály még ottmaradt a temetőben. Megnézte az apja sírját, az anyjáét, néhány ismerősét. Utána visszament feleségével Aladár sírjához. Megállt előtte, megigazította a koszorút. A nap már lenyugcdott. A temető melletti lucernásba — ekkor már hazafelé indultak — mintha nyulat látott volna futni. Mire hazaértek, besötétedett. Paprikás krumplit ettek vacsorára. — Ma este nem szólnak a békák — mondta a felesége. Balog Mihály a fehérre meszelt házfal előtt állt. A hold feljött, odébb az óriási akácokkal szegélyezett földúton a szél megmozgatta a fákat. A felesége lefeküdt, ő pedig leült a házfal tövében levő keskeny tornácra, és a csillagokat nézte. „Azért nem brekegnek a békák, mert eső lesz, vagy mert eső volt.” És életében először talán — maga sem tudja biztosan — sírt. Nem Aladár miatt. 11
