Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
helyen főztek. A fát telente a hátukon hordták, s az egy évig elég volt. Ha a ház elől elindultak, földútra értek. A földút a kertek alatt húzódott. Az út két oldalát óriásira nőtt akácok árnyékozták, s néhol összeért az águk az út fölött. „Ezen az úton mentünk fáért.” Többször megálltak az óriási akácok alatt. Leültek, elszívtak egy cigarettát, és utána szedtek fát. Délután megbeszélték, hogy mit vacsoráznak. Vacsora előtt valamelyikük elment a boltba, és vett két deci pálinkát, amit estefelé megittak. — Paprikás krumpli jó lesz? — Az igen. A betonúton maga Balog Mihály is főzte a paprikás krumplit. Aladár is szerette. Egy kis krumpli, egy kis só, egy kis víz, egy kis zsír, egy kis paprika, esetleg egy fej hagyma. Összefőtt minden, a krumpli pépessé vált a sok főzéstől. „Csak a paprikás krumplitól tudtam jóllakni.” Már régen nem dolgozott a betonúton, amikor egyszer hazament, és a felesége a kecskével bajlódott. Ő ideges volt, mert az állami gazdaságból bocsátották el éppen. Azt mondták neki, hogy lopott. Megfenyegették. „Piszok cigány, loptál”, kiabálta a brigádvezető. Hozzávágta a deszkaládát. Aladár már kinn állt az úton, a kapu előtt, amikor ő is futott utána. — Gyere, Aladár, megölnek. — Szaladj! Futott is, de a vállára lökött kabát lecsúszott. A brigádvezető meg egy másik munkás, akinek a fél arca Valamikor megégett, és sebhely látszott rajta — még a homlokán is —, utolérte. — Ne bántsatok — mondta. — Hány láda paradicsomot loptál? — Nem tudom eladni . .. — De elloptad akkor is, te tetves. — Aladár, mondd meg, hogy nem loptunk semmit. — Tegnap este hol voltatok? — Aladár, Aladár! A sebhelyes lihegett, a zsebébe nyúlt a bicskáért. Megijedt. Ismerős volt az érzés, mert már eddig kétszer volt hasonló helyzetben. Egyszer még gyermekkorában. Az apja, mert nem lopott dohányt, meglóbálta a kút fölött. Félt, hogy elengedi, mert részeg volt. Az apja is így lihegett, tajtékzott, a szeme összerándult, a hangja eltorzult. Az apja elengedte, de ő megkapaszkodott a betongyűrű szélében, és lassan kimászott... Utána egy hétig nem ment haza, kukoricásokban aludt. A kukoricalevelek zörgése éjjel mindig felriasztotta, azt hitte, járkálnak körülötte. Másodszor meg akkor ijedt meg, amikor — valamelyik karácsony előtt — elment fát szedni, és a mezőőr ráuszította a kutyáját. — Harapd, harapd! Fát lopsz, te büdös. A kutya beleharapott a lábába. A mezőőr figyelte, a kutya újra nekiugrott. Aztán mégegyszer. Úgy tűnt számára, hogy a kutya magától nyugodott meg, a mezőőr nem szólt rá. — Lopod a másét. A hosszú nyelű baltát megszorította a kezében. — Ne bántson. Csak a kutyától félt és nem a baltától. A kutya morgott, de már nem is mozgás volt ez, hanem a legvadabb hörgés, amit kutyától valaha is hallott. — Ne bántson. 10
