Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Csató Károly: Ragyogj, ragyogj… (Elbeszélés)
CSATÓ KÁROLY RAGYOGJ, RAGYOGJ... Anyám! Minden éjszaka leszédül egy alma szekrényed tetejéről. Hamvas arcú, kék véraláfutással a homlokán. Hív engem. Hol van a hangom? Amivé almáid szédültek az artériákig tárulkozásban, csak jelkép, semmi más; tenyerem hűvösében csokrokat kötöznek sírodra: kiáltozások csak, sírások. Ülök az ágyon és nézem almáriumod. Leszédül az alma, tudom. Leszédül az arc. Érthetetlen szavak, nézd! Szörnyű szobadíszekké cirádázódnak, s téged jelentve lehullanak a küszöbökre. Anyám, az alma arca véraláfutásos! Anyám, értem az érthetetlen szavakat, amik szörnyű szobadíszekké cirádázódnak. A homlokok szavait értem és a hosszú történésekét. Ezért játszanak most a billentyűk öntörvényűén. És nincs hangom. Elfogadom ezt a hangtalanságot, elfogadom ezt az érthetetlenséget: almazuhanást — arczuhanást. Azt kérdezték tőlem a hullaszállítók, hogy van-e pálinkám; ha nincs, elég iesz egy ötvenes is, s mind a hárman őszinte részvétüket fejezték ki, a kezeim is megszorították, ahogy illik. Amivé almáid szédültek az artériákig tárulkozásban, az a jelkép most fölszakad bennem a tudattal: én vagyok! A kiáltás némasága és tehetetlensége: sírásaim vörös virágai is. Amivé almáid szelídültek, az az én létem: ott sorakoznak arcként fönt az almárium tetején, és én nem tudom kiválasztani, melyik vagyok. Minden almában zuhanok. Minden arcban zuhanok. A leszédülés jelképei tenyeremben. A hullaszállítók azt mondták, ne adjak rád fehérneműt. Minek? Ezt kérdezték. A hullaszállítók más halottakhoz is siettek. A Móri út, Kisfaludi út, Május 1 tér, Népköztársaság útja, s a jéggel hűtött hullakamra. A hullaszállítók fölemeltek. Rádhúztam a zöld ruhád, amiben mindig színházba jártál. Húszforintos bross a melled fölött. Letéptem. Az utolsó pillanatban. Akkor már megérintetted a koporsó fenekét. Márvánnyá halt tested, vékony csontjaid koppantak a deszkán. A koporsóban néhány forgács volt. Kivettem. 48
