Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Csató Károly: Ragyogj, ragyogj… (Elbeszélés)
Szeretted a tisztaságot. Fejed alatt megzizzent az újságpapírral kitömött selyempárna. Az újságban a világ volt. Az újságban az én írásaim voltak. Itt hordom tenyeremben a jelképed, huszonöt szirmú évrózsád. Huszonöt éve élek. Őrizlek zuhanásaimban, hogy ne koccanj fel a világkoporsóba. Féltelek. Ne koccanj többé az emlékek deszkáin. Elfeledtelek. Anyát találtam teérted minden durva kőben, hatalmassá szürkült városokban és utakban, kooperatív szörnyek csattogásai közt és a kollégiumi elfekvőkben: könyvtárvesztőhelyeken, szerkesztőségprésekben és mindenki ágyában, fürdőkádjában, szőnyegén, vécéjében, kapualjában, ahova szeretni hívtak. Elfeledtelek. Nem voltál soha, csak én voltam. Te nem lehettél zuhanópiros almák szülője, amikben élek. Anyatejszagú gyermekszájakba reszelnek, kislányszájak harapnak, hatalmas kamaszfogak harapnak ésfallosz- szal furulyázó ajkak közt édesgek. Anyám! Te nem lehetsz jelen. Veled nem létezhetne a feledés. Pedig elfeledtem a félelmes várakozásokat a pályaudvarokon, a virrasztásokat az acéljegenyével kitűzött buszmegállóban. Minden szagot elfeledtem már a városok első nagy megérintésének korából. Elfeledtem a presszók színeit, a vers, rum, kávé és szódamámorokat. Mindent csókkal keverek, és mindent elfeledek. Beleléptem az éjszakák durva hegedűibe, és meg sem nyikkannak többé. Ez a megismerés kockázata. A hegedűk nem értem alapoztattak, csatornáztattak,villamosíttattak, zárattak be hatalmas házmesterekkel, raffinált zárakkal és életfogytiglani kulcsokkal. Veled nem létezhetne a feledés. Veled nem nevetnének ki, nem csúfolnának meg engem. Csönd van. Anyám viszik könnyedén a koporsóban. Álmaimban és az utcán így lépkedek. A fekete láda a szeneskamra előtt égre feszül. A rozzant kiskapu szégyenben hagy. Becsukódik. A gyászhuszár lábával próbálja kinyitni. A koporsó mellett nem férek el. Az ember elrebeg bajusza alatt egy kurvaanyádat. Eltűnik a fekete autó. Én ott állok rózsaszínpirosan, sárgán az almárium tetején, mint a tegnapelőttök és a meg-nem-születések. A leszédülés vagyok: „van valmi probléma csapos úr, vagy van valami hézag a poharakkal, mert mind összeszedtem, s a csikkek nem érdekesek, azok nem érdekesek, csak azt a fröccsöt adjamár, vagy talán kevesli a poharakat, de most nem tudok hozni, mert nem isznak ezek a disznók, no, jólvan, majd hozok, de egy kisfröccs az még megy, ha jól megnézi a tisztelt csaposúr, s nincs itt semmi hézag, igazánnincs, nem kerül az semmibe, csak nem akarok itt potyára állni, merakkorinkább elmegyek azantaljózsihoz és levanszarva ezaz egész, na, de látommaga jóember tisztetcsaposúr, s nincs itt semmi hézag, igazánnincs semmi hézag, csakarról van szó, hogy megéheztem ettőlakurva fröccstől, de nelegyenazember telhetetlen, ne legyanaz, merannál csúnyább nincskéremszépen ...” Anyám, veled nem létezhetne a feledés. A hatalmas borsóföld fölinná az erőmet. Ott lépkedném veled a zörgővé száradt borsó bokrait. A finom por és a veríték marása fölnyársalna, s most is ottfetrengenék a kőkemény hantokon. Amikor világgá indultam, világgá mentem volna. Ott sírnék a pápai kollégium ablakában. Csavargásaim gyűlölt műútjain sündörögnék, és nem venne fel senki az autójába. 49
