Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)

hozatja haza magát Helgával, de azt mondta, nincs a kislány olyan hangulatban, hogy volánhoz merjen ülni. Jól van, mondom, csak siess. A sárga Renoult elrobogott, én meg felhúztam a nyári tetőt.

Szívtam a cigarettát, egyiket a másik után. Feri nem jött. Nyolc órakor már hányingerem volt a fáradtságtól. Átrázott a fiatal úr! De nem szeretnék vele újra találkozni. Azt hiszem, nem tudnék hozzá „kedves” lenni! Vitatkozni meg valahogy nincs kedvem. Fáradt vagyok.

— Jól van. Zuhanyozzál, és feküdj le. Mi addig kimegyünk a strandra Dittével.

Péter szót fogadott. Átaludta az egész napot. Délután ötkor mi ébresztettük. Addigra Feri is megérkezett. És persze hallgatott. Most megint olyan néma, zárkózott volt, mint megismerkedésünk első napjaiban. Leült a sátrunk elé, és nézte a papucsát.

Másnap a svájci kislány, Helga eljött Feri után. Motorcsónakkal tette meg az utat Rijekátó! Ideiig. Hozott sátort is. Hogy mi célból, azt nem közölte. Nagy áldozatvállalás volt tőle, vagy romantikus felbuzdulás. Rijekában luxushotelben lakott, és a reggelit szobalány vitte az ágyába. Szobalány gondozására bízta a két kis ölebet is, melyek ott várták szállodai lakosztályban.

Sok mindent értettem. Csak azt nem sikerült kitalálnom, Helga miből gazdagodott meg „odakint” hat év alatt. Mert gazdag veit, és egyedül élt. Amikor foglalkozása után érdeklődtem, mintha enyhe sértődöttség hussant volna el szemeiből. (Péter később kioktatott: külföldre szakadt honleányaink foglalkozását éppolyan tapintatlanság megkérdezni, mint a hölgyek életkorát. Dehát akkor még nem tudtam.) És Helga azt válaszolta: fotómodell egy reklámcégnél. Fotómodell? Az is foglalkozás? Feri komoly-tudós képpel bizonygatta: hogyne, de mennyire! Sőt! Hivatás! Művészi pálya. Életcél. Részletesen ecsetelte szépségét, előnyét — anatómiai, pszichológiai, morális és anyagi szempontból —, s lám, Helga a hosszú évek során mégiscsak felejtett valamit anyanyelvéből: már nem ismerte fel az „árnyalt” magyar beszédet. Álszerényen feszített, míg Feri a kiselőadást tartotta. Péter majdnem rosszul lett. Kínjában hasrafordulva kavicsok közé temette arcát, hogy visszaszorítsa csiklandozó nevetését, s tudom, azokban a percekben végképp megbocsátotta Ferinek a rosszul sikerült rijekai kirándulást. Feri valóban remekelt. De még mielőtt Helga észrevehette volna magát, megállt a rögtönzéssel. Legjobbkor. A svájci kislány kellőképpen felforrósítva, még szédültebben játszotta hat éve vállalt szerepét. Két kézzel szórta figyelmességével valósággal lerohant bennünket. Péterrel riadtan mentegetőztünk, és igyekeztünk kibújni a kényszerű vendéglátás alól. Ha mégis elfogtdtunk valamit, sietve visszaadtuk valamilyen figyelmesség formájában.

A sztár eleinte a motorcsónak volt. Péter egyre jobban hanyagolta a búvárkodást. Különben se talált semmi érdekeset ott, ahol minden veszély nélkül elérte a tengerfeneket. Ahová érdemes lett volna lemerészkedni, oda már komolytalannak bizonyult a hobbyfelszerelés. Helga Pétert is hívta csónakázni, minden lelkesedés nélkül, de Péter nem szégyenlősködött. Végül is Helga megunta a felesleges harmadikat férjem személyében. Ázt mondta, elmegy telefonálni: kis idő múlva titokzatos mosolyt hozott az arcán, mikor visszajött. Es egy óra sem telt belé: egyenruhás boy jelentkezett nála a motorkerékpárral. Helga diadalmasan tolta Péter elé: itt van, játszál ezzel, csak hagyd békén a felnőtteket, kisfiam! És a kisfiamnak elállt a lélekzete. Kishíján elsírta magát a meghatódottságtól. Péter még csak képekről ismerte a Honda motor- kerékpárt. S most itt van a kezében, az övé, ha kölcsönben és meghatározott időre is, de az övé! Attól kezdve nem is törődött már csónakkal, tengerrel, velünk!

Dittét teljesen reménytelenné tette Helga diadala. Elszorult a torkom, mikor látnom kellett szemében a kiabáló megalázottságot. „Mindig ilyen életunt a lányod?”, kérdezte egyszer Feri, és én azt válaszoltam, ez a természete. Arra gondoltam, beszél53