Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)

nem kellene Dittével, elmondani neki az igazságot. Dehát, miféle igazságot? A felnőttek bonyolult, kusza igazságát egy tíz éves gyereknek? Jól emlékszem még gyer- mek-önmagamra: földrajz tanáromba voltam szerelmes, s az, hogy szerelmem tárgya kor szerint az apám lehetne, mitsem zavart. Sőt. Eszembe se jutott, hogy ez szempont egyáltalán. Anyám kétségbeesése, felháborodása józan logikus magyarázkodása hidegen hagyott, mert nem jutott el tudatomig. Csak a pofonok, a gúnyolódások voltak felejthetetlenek.

Elmulasztottam hát a beszélgetést lányommal, s hagytam a sorsot, hadd formálja tovább elkezdett művét. Nem tudtam okosabb megoldást.

Helga Dittét se hagyta ki nagylelkűségi rohamaiból. Csokoládéval, banánnal kínál- gatta, s bár Ditte mindvégig következetes maradt, Helga mégis, minden alkalommal meghökkent a visszautasítás miatt. Bármit nyújtott feléje, a gyerek udvariasan megköszönte, és nem vette el.

Helga elvesztette türelmét. Ha elunta a csónakázást, vízből jövet első útja Dittéhez vezetett. Már Ferivel is egyre kevesebbet törődött, mintha idegesítette volna, hogy van valaki, aki nem tart igényt nagylelkűségére. S hogy ez a valaki éppen egy gyerek, egy taknyos fruska, az külön dühítő. És megalázó. Újra, meg újra, mindig más és más csemegékkel próbálkozott. Ingajáratban volt a szupermarket és a strand között: végül egy felfújható, hatalmas halat is hozott. A hal átlátszó, piros műanyagból volt, és a gyomrában színes, csillogó kis folyócskák szaladgáltak. Láttam Ditte szemében a felcsillanó örömöt, azt hittem, vége a konokságnak. Én is megkönnyebbültem volna, de a gyerek csak megrázta fejét:

— Köszönöm, nem kell.

Ezt a makacsságot Feri se értette. Engem kérdezett:

— Ennyire szégyenlős a lányod? Miért nem mondod neki, hogy elfogadhatja?

Nem tehettem mást. Elvettem a halat, és Dittét kimentettem.

— Pici kora óta arra neveltük, ne fogadjon el semmit, amit nem tud visszahálálni.

Helga szemeket meresztett:

— Micsoda nevelés! — mondta megvetően, aztán feirántotta a vállát. — Persze, semmi közöm hozzá. Szerencsére . ..

Elnyújtózott virágmintás gumiágyán, napernyőjét feje fölé igazította, s maga mellé rántotta Ferit. Ha szorosan is, de elfértek ketten az ágyon, s ez ellen Ferinek se volt szemmel látható kifogása. Németül beszélgettek hangosan. Természetesen egy szót se értettem belőle, de a jelenet elég beszédes volt. Helga minden mondat után egy arasszal még közelebb húzódott ifjú lovagjához (azaz minden mondattal közelebb került a lényeghez), s óhatatlanul elérkezett az utolsó mondat ideje ... Ijedten néztem a gyerekre, róla Helgára. így sikerült elkapnom az egymást keresztező két szem- villanást: Ditte éles tekintete acélfalat metszett: Helga hirtelen, felugrott és idegesen felnevetett:

Feri leforrázottan, hülyén kapkodta fejét.

— Mi az, mit nevetsz? Mi olyan mulatságos?

Helga nem bírta leállítani magát. Feri kínosan nézett rám, s bár én értettem mindent, mégsem válaszoltam. Ösztönösen a gyerek mellé húzódtam, éreztem, gépiesek a mozdulataim. Vártam. Az elkerülhetetlen történésre. Nem tévedtem. Helga végre magához tért, odajött hozzánk.

— Miért nem mondtad, hogy „ezért” nem fogadsz el tőlem semmit?! — kérdezte Dittétől fölényes-nyugodtan. Ditte elsápadt. Szűkölve figyelte hirtelen támadó ellenfelét. Orrcimpája reszketett, arcán kétségbeesés. Én válaszoltam:

— Mondtam már, hogy úgy neveltük ...

54