Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Raffai Sarolta: Virtus (Elbeszélés)

— Szép, szép — mondta, s újra figyelmesen szemlélte meg az idegen arcot. — Először jár Magyarországon?

— Igen.

— Vadászott már korábban is? Talán valahol másutt?

A német sebesen magyarázkodott.

— Kiterjedt üzlethálózatom van ... Az idő pénz, nem igaz? Vadászni?. . . nem, nem. Most először. De lőni tudok! — vágta ki magát vitézül. — A felszerelésem pedig ... elsőrangú. Elsőrangú.

Doktor Ohnering Kondicsra nézett.

— Még sose vadászott.

Kondics a nyakát vállai közé húzta, somolygott s fülelt.

— Ha szabad érdeklődnöm .. . miért éppen hozzánk jött? Ajánlásra? — kérdezte a főorvos.

— Igen, igen! Egyik barátom járt már az önök csodálatos országában ... gyönyörű agancsokkal tért meg. Büszke rájuk. De milyen büszke! Ah!

Doktor Ohnering ismét Kondicsra pillantott.

— Trófeát akar — mondta tárgyilagosan. A másik értőn biccentett.

— Holnap hajnalban, kedves uram ... holnap hajnalban elejtjük ezt a fenevadat —- bökött a főorvos az engedélyre. — Ön is gyönyörű darabbal tér majd haza . .. biztosíthatom. Büszke lesz rá.

— Valóban? Lehetséges?

— Bizonyos — mondta doktor Ohnering.

A vendég lopva nézett körül, s hogy senki mást nem észlelt a helyiségben, mi több, rejtekhelynek való alkalmatosságot sem, előre hajolt.

— A kísérőm .. . egyáltalán nem ért németül?

— Bár értene! — mosolygott a főorvos.

— És ön, doktor úr .. . hol tanulta meg ilyen kitűnően? — s izgatottan várt. — Ha ugyan elárulhatja nekem . . .

— Miért ne? Heidelbergben — mondta és kerek, búzavirágkék, csodálkozó tekintetét a vendég álmélkodó arcán felejtette a főorvos.

— Ah, nem! Heidelbegben!

— Ott végeztem az egyetemet.

— Ön? — hitetlenkedett Burger.

— Nem vagyok mai gyerek — tárta szét karjait beszédesen a főorvos.

— Nem tudom elképzelni. Megérteni. Nem tudom. — A vendég arcszíne megfakult. — Ezek szerint... a vadászok ... na. A társulat elnöke mégsem ön?

Doktor Ohnering elnézte a színehagyott, megzavarodott arcot, pillogott eltöprengve, azután felállt, s kényelmes léptekkel ment az ajtóhoz. Burger nyugtalan tekintete el nem engedte őt.

A főorvos néhány másodperc után üveg borral, két vizespohárral tért vissza, a poharakat szótlanul töltötte meg, nyújtotta vendégének.

— És ön? — kérdezte meghökkenve a német.

— Dolgozom — mutatott a felvételekre az orvos. — Én csak a munka végeztével.

A vendég tanácstalanul forgatta kezében a poharat. Kondics hirtelen odakoccantotta a magáét, s jót húzott belőle. Most már a német is neki bátorodott.

— Még mindig nem értem — vonogatta a vállát —, ez az egész egy nagy . . . zűrzavar.

Doktor Ohnering türelmesen várakozott, bár boldogabb felét ide-odacsúsztatgatta a kényelmetlen, harminc év előtt divatos, nagy műgonddal átmázolt szabványszéken.

— Dehogy az. Nem hiszem, hogy az lenne. Zűrzavar?

32