Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Raffai Sarolta: Virtus (Elbeszélés)
— Sehol semmi a helyén! — méltatlankodott a vendég. — Ön Heidelbergben végzett, főorvos itt, ma, Magyarországon, és... puskája van, vadászik... lehetetlen! — Mitől gyulladt be? — kérdezte Kondics. — Mert begőzölt, látom. — Csodálkozik — mondta a főorvos. Újra a némethez fordult. — Kedves Burger úr. Délután ötkor elmegyek önért a szállodába, ha ugyan elfogadja a meghívásom, s eltölt egy esetét nálunk, az otthonomban. Ott már fesztelenül beszélgethetünk. Hajnalra könnyű köd lehelte be a világot. Hamvasfehér, áttetsző pászmái egymásnak idegen fákat-bök rókát hálóztak testvérré, hajlatokat tüntettek el s változtatták erőt-, lenné a domborulatokat, betakargatták a sárguló jeleit az ősznek, az októbervégnek, a hervadásnak. A partok fedezékében meglapult folyam elszántan füstölgött, a vastag fehérség alatt mozdulatlannak, s mozdíthatatlannak tűnt, megkövültén békésnek, véglegesnek. Az erdő eggyé állt, páráktól fakózöld foltja láttán a vadászok lelassították a gépkocsik ro- bogását, a dülőút engedékenyen nyúlt el a gumikerekek előtt, meghökkentő kátyúit alattomban zötyköltette alájuk. Komótos lassúsággal kecmeregtek elő a marasztaló-meleg kocsikból az emberek, nyugodt, bejáratott mozdulatokkal, csaknem szertartásos méltósággal vették vállra a puskát, igazgatták testhez kopott bekecseiket. A német nagy önfegyelemmel várakozott, keskeny ajkát összeharapta, s loppal vette szemügyre vendéglátóit. Doktor Ohnering vastag talpú, ám láthatóan sok viszontáságot átvészelt, térdhajlatig érő, s éppen nem jóléti társadalomra utaló gumicsizmáin tekintete egy pillanatra megakadt, s elégedetten mosolyodott el. A főorvos nagy buzgalommal matatott a kocsiban, felsőtestét a párás üvegtáblák homálya hatalmassá, nehézkesen mozgóvá növelte, ám elég jókor fordult a külvilág felé, hogy Burger sajátos oldalpillantását elkapja. Nyugodt mozdulatokkal zárta le a kocsit, a többiek már-már áhítattal várakoztak. Minden alkalommal ugyanígy vártak rá, hogy fölfele pördülő pillákkal szegélyezett, mélykék szeme elégedetten kerekedjék a kiválasztott terep mindig varázsos szépségére. Mert a korareggeli órákban, közvetlenül a pirkadat után egészen más arculatú a táj, mint az eljövendő nap bármely órájában. A természet súlyos lélegzetvételének időszaka ez: páráitól nyirkos még a fűszálak árnyéka is. A levelek külön-külön emelik fény felé rajzos peremeiket, s öblük hamvassága kristálynehéz cseppekké gyülekezik. Afölmagzott, megfakult, szinte dérlepedékesnek tűnő mezei növénykék vitézül tartják aprósörétes terheiket szárítkozni széljárásba, melengető fénybe — szívós szárukon a ráncok rajza a nagy erőlködésbe lassan beleszürkül, majd beléfeketedik. A késői virágok feje kókadt még, csak gyengéd langyosság bátorítja fölemelkedni őket, amint a ködpászmákat is az bontogatja le vigyázva, szinte észrevétlenül a most még lágyan eggyé tartozónak tűnő fák, bokrok súlyos rendjétől. A vadászok ismerik az erdő s mező törvényes rendjét, a minduntalan görcsbe forduló szél törzseit erőszakosan sudár nyárfáktól övezve, s a mogyoróbokrok világos vesszeit megszégyenítő sötét galagonyát — s tudják azt is, melyik mennyit ér. Embernek, állatnak, vadnak, vadásznak. A levelek látványos, magakellető mocorgása csupán a szélirány miatt érdemel figyelmet, mert az egyik percről a másikra megváltozhat — s a vadak szimata maga a csoda. Az emberéhez nem hasonlítható. Ők tehát várakoznak szótlanul, türelmesen. A vendég egyre izgatottabb lett. Nyugtalan pillantása egyikükről a másikra vándorolt, puskája szíját igazgatta, vadonatúj alkalmi öltözetét szűknek érezte — a tájat békés volta ellenére vadnak. Holott saját hazájának haragosabb zöld növényzete, domb33
