Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Hárs Ernő: Szabálytalan elmékezés Szabó Lőrincre
gélén vitték el a mentők, s még most is előttem van mosolygósán riadt tekintete, mint olyasvalakié, aki szinte örül a reá váró ismeretlen élményeknek. Csaknem nyár volt már, mire kijött a kórházból. A Gellért-szállóba járt utókúrára, s egyszer én is elkísérhettem a villamoson. A viszonyunkban levő merevség sokat oldódott ebben az időben. Növekvő művészi és anyagi elismeréstől övezve többet és szívesebben beszélt saját munkáiról. Már korábban is jelen lehettem egy-egy nagyob jelentőségű fordításának születétsénél, illetve első felolvasásánál (Mickiewicz krimi szonettjei, Majakovszkij Százötven millió című poémája, Burns versei), de akkor fordult elő először, hogy művészi tanácsot kért tőlem. Janus Pannonius Az árvíz című versének két fordításváltozata közül kellett a megfelelőbb stílusút kiválasztanom. Kitüntetésnek vettem, hogy magával vitt a Vörösmarty-halálévforduló alkalmából a Városházán tartott megemlékezésre, ahol Somlyó György mondott ünnepi beszédet, s befejezésül elénekeltük a Szózatot. S hogy hallgat rám, azzal is megmutatta, hogy kezdeményezésemre fordította le Rilke Orpheus, Eurydike, Hermes című versét. Egy- egy saját vers, pl. A forzicia éneke vagy az Őszi meggyfa, keletkezéséről gyermekes ravaszsággal úgy tudósított, hogy témájukat beleszőtte a látszólag közömbös társalgásba. Egyszer felszólított, hogy mutassam meg Storm-fordításaimat. Téli vasárnap este volt, és a könyvtárszobában, ahol a ,, ki hallgatás” lefolyt, Lőrinc egyik régi barátja és szerkesztőtársa, Szegi Pál is megjelent. A két bírálóra való tekintettel a verseket az íróasztalhoz ülve fennhangon kellett végigolvasnom, sőt egyes sorokat Lőrinc kívánságára megismételnem — ami meglehetősen elfogódottá tett. Kifogás most is akadt, de kevesebb, mint régen. Szegi Pált határozottan sikerült meghódítanom, sőt Lőrinc szavaiból is éreztem, hogy van valami kis rangom a szemében. Külsőleg, persze, ez úgy nyilvánult meg, hogy Szegi Pálnak azzal mutatott be, hogy „Csak mondj oda jól ennek a fiatalembernek, mert kibírja”, s hogy,,Nem azok fajtájából való, akiknek egyetlen törekvésük, hogy hájjal kenegessék a büszkeségüket”. Ekkor már túl voltam a Staff-fordításokon, melyeket tudtán és akaratán kívül neki köszönhettem. A Rádió ugyanis őt kívánta megbízni a munkával, de mivel az éppen a szívtrombózis utáni lábadozás idejére esett volna, a család eltitkolta előle a dolgot. Megfelelő próbafordítás elkészítése után én kaptam meg a feladatot, és sikerült azt úgy megoldanom ,hogy a Rádió összesen háromszor adta le a műsort, és 1957-ben, Staff halálakor a versek javát a Nagyvilág is átvette. Lőrinc élete ezután már egyre növekvő sebességgel pergett. Az Idegen Nyelvek Főiskoláján a műfordításról tartott nagy előadást az 1956-os könyvnapra megjelent Válogatott versek átütő sikere és a Mélyépítőknél tartott Szabó Lőrinc-est követte. Ez utóbbiról örökre emlékezetes marad a számomra az a néhány vers, melyet Lőrinc személyesen olvasott fel a Tücsökzenéből. Közülük is elsősorban a Babitshoz szóló halál utáni vallomás, melyet a zokogástól nem tudott befejezni. A Babits-kapcsolatok- ról sok apró részletet hallottam, de a fájdalmasan nagyszerű viszony teljes feltárásával Lőrinc, sajnos, adós maradt, s magával vitte a sírba a szakítás titkát is. A kérdésről sohasem beszélt előttem, de ez a felolvasás villámként lobbantotta meg barátságuk félelmes mélységeit. 1956 novemberében Lőrinc egyedül volt a Volkmann utcai lakásban. Nagyon öregnek és fáradtnak mutatkozott, amikor egyszer meglátogattam. Lényének egyik felével még élénken részt vett a világ dolgaiban, de a másikkal már a halálra készülődött. Meglátszott ez az emberekkel szembeni magatartásában is. Búcsúzott és igyekezett mindenkivel még valami jót tenni. Ezért osztotta szét az 1957-ben kapott Kossuth- díjat, és talán én is ennek köszönhetem azt a beszélgetést, mellyel 1957 júniusában szokásos vándorútja előtt, megajándékozott. Azt fejtegette, hogy minden ember 27
